Vince jelez, hogy fordulni szeretne. Felkelek, átfordítom, és ahogy megemelem, érzem, hogy a lábamon végigszalad a vér. Egy másodperc alatt kijózanodok a menstruációmnak köszönhetően, futtában bekapcsolom a bébiőrt és már zuhanyzok is szombat hajnali fél ötkor. Alig bírom emelni a kezem. Úgy érzem minden porcikám fáj, és már sírok is a zuhanyrózsával együtt, mert rájövök, hogy még csak két nap telt el az oviból, és hullafáradt vagyok. Hogy fogom végigcsinálni ezt egy egész éven át?
Azokra az óvónőkre gondolok, akik emelik a mozgáskorlátozott gyerekeket, föl, le, ki a bilire, éneklik a dalokat, és a következő pillanatban már két kézzel etetnek három gyereket egyszerre, akik különböző szindrómák miatt képtelenek felemelni a kezüket, megtartani a törzsüket, vagy épp lenyelni egy falatot teljes egészében. Hogy bírják? Végigcsináltam velük két napot, és sajog mindenem. Ők már évek óta teszik a dolgukat örömmel és energikusan.
Elfog a kétségbeesés, hogy Vincét nem tudom elengedni teljesen. Közösségbe lehet, de a gégekanül miatt folyamatosan vele kell lennem. Elkezdtük az ovit, de csak annyi változott, hogy még többször kell, hogy emeljem, hajnalban kell keljek, hogy a dugó előtt beérjünk az oviba. Eddig is erőn felül, éjjel-nappal elláttam Vincét, de most még háromszor annyit kell emeljem, mint eddig. Sajog a kezem. Nem múlik a fájdalom. Sajog már reggel, autóvezetés közben, meg akkor is, ha megfogok egy poharat. Mi lesz még? Nem tehetem meg, hogy megbetegszem, elgyengülök, mert akkor ki fogja ellátni Vincét?
Aztán a zuhany alatt eláraszt a Szeretet, Isten megsimogatja a lelkemet, és azt mondja: … majd Én gondoskodom. Imába zuhanyzom magam, és erőt kérek, áldásokat, és legfőképp kegyelmet a mostani helyzetünkre. Egy óra múlva megtörténik a csoda. Alszik még a család, de én már két anyukával imádkozom egyszerre telefonon. Most először, konferenciahívásban szól hozzánk Jézus. Elsírom magam, átadok minden terhet, és ima közben érzem, hogy bizsereg a lábam, mintha Isten a saját kezével masszírozná, hogy könnyebb legyen a testem.
„Ne hanyagold el a benned levő kegyelmi ajándékot, amelyet prófétálás által, a vének kézrátételével kaptál. Ezekre legyen gondod, ezekkel foglalkozz, hogy előrehaladásod nyilvánvaló legyen mindenki előtt. Vigyázz magadra és a tanításra, maradj meg azokban, mert ha ezt teszed, magadat is és hallgatóidat is megmented.”
1 Timóteus 4:14-16
Aztán indul újra a mókuskerék, ezúttal a telefon ébreszt hétfőn hajnali 5-kor. Ima, torna, reggelikészítés, Vincével inhalálás, biliztetés, öltöztetés, és már kocsiban is vagyunk az ovi felé. Semmi nem változott, mégis erőtől duzzadok. Vince könnyedén veszi a feladatokat, tornázik, örömmel részt vesz a foglalkozáson, az óvónők pedig átveszik teljesen a szerepemet, én pedig kiosonok a folyosóra. Hálát adok Istennek, hogy lesz egy szabad órám, és közben Vince nemcsak biztonságban van, hanem még lelkesedéssel is teli az arcocskája, amikor elbúcsúzom tőle.
Rátekintek a telefonomra, az emlékeztető zizeg, hogy hívjam az egyik anyukát, akinek májusban született kislánya gégekanüllel él. Átbeszéljük a fontos dolgokat. Ki hogy fertőtleníti a gégekanült, télen sál helyett mit használunk, hogy védjen is, de jusson be levegő a nyaknál lévő kanülbe, stb. Aztán megkérem, hogy imádkozzunk egy öt percet. Kihajolok a folyosó ablakán, hálát adok Istennek a gondoskodásért és a bizonyosságokért. Érzem, hogy túlcsordul bennem az öröm, mert az anyuka elmondja, hogy amikor a kislánya gégekanült kapott, pár napra rá találta meg a blogomat, és nagyon hálás volt a sok információért. Istennek tökéletes az időzítése, hisz akkor késztetett a blog elindítására napra pontosan, amikor megszületett ez a kislány, és nem kevesebb, mint öt évnyi gégekanülös tapasztalatot adhattam át így a szüleinek. Hát nem csodás?
Aztán a röpke szabad órácskámnak nincs vége, a folyosón elkapom az egyik anyukát, akinek a kislánya Vince csoportjába jár, és hipp-hopp beszélek neki a bizonyságaimról, melyeket Jézus adott az életünkbe. Közben rátekintek a telefonomra, és látom, hogy a legjobb barátnőm és imatársam SMS-t küldött, épp bevitték a sürgősségire, és kér egy imát. Vissza kell már menjek Vincéhez, és kitolom őt a bilisszéken a mosdóba. Magunkra zárom az ajtót, és pisilés közben imádkozom barátnőmért, hogy a kórházban minden rendben menjen. Érzem, hogy két mondatot tudok elrebegni a helyzetből adódóan, de ekkor egyszer csak megáll az idő. Eláraszt Isten szeretete. Hálás vagyok mindenért! Azért, hogy Isten érzi, hogy komolyan vehet és munkát ajánl. A munkaköri leírásomban pedig ezúttal az foglaltatik, hogy egyetlenegy szabad órácskában három lélekkel fogok összekapcsolódni imáim által. Most pedig túlcsordul a tökéletes Szeretet bennem, mert látom, hogy Vince a bilin ülve úgy kezdi mozgatni magát, mint amikor valaki a levegőben sétál. Jobb-bal-jobb-bal, én meg csak mosolygok. Békém olyan határtalan, amilyet még soha nem éreztem eddigi életemben. Mosolyog a szívem, hisz Jézus pontosan tudja, hogy két napja mertem csak kiírni az imafalamra a következőt:
Drága Jézus! Drága Mennyei Atyám! Tudom, hogy Te vagy a Megváltó! Tudom, hogy Te vagy a Gyógyító! Tudom, hogy egy élő Isten vagy, ezért hozzád fordulok minden kérésemmel:
Azt kérem Jézus, a Te Szent Nevedben, hogy Vince járhasson és gégekanül nélkül szabadon élhessen! Azt mondottad, hogy kérjünk, hogy örömünk teljes legyen. Hálás vagyok, hogy meghallgatod az imám, és bármi is szerepel a Te tervedben, elfogadom azt Uram. Legyen meg a Te akaratod! Dicsőség mindenkor a Tiéd! Ámen.
Miért nem kértem ezt korábban? Mert képtelenségnek tűnt. Vince lábában az izmocskák nem fejlődtek ki rendesen, ülni sem tud önállóan, hogy remélhetném azt, hogy egyszer járni fog? Milliméterekre tudja csak megmozdítani a lábát, de sajnos többet nem. Hogyan és honnan lehetne hitem? Az Úr Pálnak is azt mondta a Galatákhoz írt levelében, hogy nem veszi el tőle azt a tüskét, amit a testébe adott, hanem elég neki az Ő kegyelme. És persze tisztában vagyok azzal, hogy Isten kegyelme tényleg teljes békességet ad, még ha a körülményeink nem is változnak.
Öt és fél év telt el Vince születése óta, de most, ott az ovi WC-jében megértettem valami többet, ami túlmutat Isten csodálatos kegyelmén. Isten szeretete határtalan! Alig várja, hogy szóljunk hozzá, hogy bevonjuk Őt a mindennapi teendőinkbe. Egyszerűen csak velünk szeretne lenni, és elárasztani minket Atyai Szeretetével. Miközben nézem Vince lábát, ahogy a levegőben lépked, hirtelen rájövök, hogy Istennek tényleg semmi sem lehetetlen, és elfog az érzés, hogy már nem is olyan lényeges az, hogy Vince járjon, mert sokkal hatalmasabb és szeretettelibb világba jutok egy pillanat alatt. Oda, ahol ezek a kérések valahogy eltörpülnek, mert a Szeretet, ami magával ragad, mindent felülír. Két napja felírtam az imafalamra Vince kapcsán az imámat, és megmutatta itt és most, hogy Ő mindent megad, bármit kérek! Tisztán és világosan elmondta már sokszor ezeket a mondatokat, de csak most fogtam fel az örömhírt/evangéliumot, amely így hangzik:
„Bizony, bizony mondom nektek: Aki hisz bennem, az is cselekszi majd azokat a cselekedeteket, amelyeket én teszek, sőt azoknál nagyobbakat is tesz, mert én az én Atyámhoz megyek. Akármit kértek majd az én nevemben, megteszem azt, hogy dicsőíttessék az Atya a Fiúban. Ha valamit kértek az én nevemben, megteszem azt.”
János evangéliuma 14:12-14
Ámen!!!!!!!Tudod jól,hogy én álmodtam Vincével többször is,szaladgáltunk,beszélgettünk a tengerparton és nevetett amiért aggódtam: azt mondta „Ne félj”!!!!!!!! Jézus üzen Vincén kereszt-ül.Nagyon szeretlek.Áldott szép napot!!!!!!puszuka
A PICen mindig az kérdezték az anyukák, hogy ez miért történt velünk!? Én csak annyit mondtam, hogy Isten megváltoztassa az életünket, mert szeret és mindenkire annyi terhet ró, amit könnyen elcipel Vele. És valóban megváltoztatta, mert ha Adélkával nem történik ez, nem ismerekmek sok olyan embert és történetet, mely emberibbé tett és nem ismerlek meg titeket és nem tudok hazajutni Istenhez, mert oly sok éve elhagytam! Hogy miért történt mindez, csak utólag derül ki, de akkor olyan egyértelmű…, mert letérünk a sárgaköves útról, de most visszavezetett. Miután először imádkoztunk Adélnak elhagytuk az orronát vezetett tápszondát és már 3 hete csak szájonát eszik! Mert ő valóban megadja azt amire szükségünk van! Áldás, Békesség!
Ketten is egyszerre írtunk!!!!! Ez is bizonyosság, hogy ismeretlenül is összevon minket és gondolunk a másikra! Micsoda boldogság!
Az alábbi vers jutott eszembe Vincével kapcsolatban!
„Nőjj, növekedj olyan nagyra,
Mint kertben a szép olajfa,
Mint a szegfű, szépülj szépen,
Szállj, mint sólyom száll az égen,
Fuss, mint a víz fut medrében,
Ugrálj, mint a nyúl a réten.
Lábad hasztalan ne járjon,
Aki meglát megcsodáljon!”
(ford. Nagy László)