Sokáig nem értettem és dühös voltam, hogy miért épp velem történik az meg, hogy beteg gyermeknek adok életet.
Mindig ’jó kislány’ voltam, segítettem, ahol tudtam. Becsületesen tanultam az iskolában és dolgoztam a munkahelyen. Mérges voltam és sértődött, azt gondoltam, hogy nem ezt érdemlem, hisz én mindenkinek csak jót akartam mindig. A környezetemben mindegyik barátnőmnek ép és egészséges gyermeke született és irigy voltam, hogy nekem ezt Isten miért nem adta meg. Világra hoztam egy gyermeket, aki nem tud mozogni, lélegezni és enni sem. Ez lenne az élet, amely belőlem árad?
Aztán Isten szép szelíden megmutatta a kegyelmét és el kezdtem olyan erősen fogni a kezét, hogy válaszolt:
„Mester, ki vétkezett? Ez vagy a szülei, hogy vakon született? Jézus így válaszolt: Nem ő vétkezett, nem is a szülei, hanem azért van ez így, hogy nyilvánvalóvá legyenek rajta Isten cselekedetei.” (János evangéliuma 9:2-3)
Vince kisfiam születése óta sok kórházat megjártunk már idehaza és külföldön és rengeteg Anyukával találkoztam. Beszélgettünk, átöleltük egymást és mentünk vissza a gyermekeinkhez a kórházi ágyakhoz. Évekig dac volt bennem, hogy igenis meg tudom csinálni, bírom erővel és majd én megmutatom, hogy kell ezt a helyzetet boldogan kezelni. Aztán ahogyan teltek az évek, úgy csökkent az erőm, az éjszakákat nem szabadott átaludnom és egy napon azon kaptam magam, hogy vezetem az autót és épp arra gondolok, mi lenne, ha a következő kanyart nem venném be a kocsival.
Egy alkalommal Vincét épp kellett volna bevinni a kórházba, mert újra megfázott és már zihált, kifehéredett, jöttek a szokásos tünetek, amikor rohanni kell, hogy oxigénhez jusson. Odahajoltam Vince ágya fölé és imádkoztam Jézushoz. Ha Ő a Megváltó, akkor ez neki nem jelenthet gondot, hogy meggyógyítsa az én drága kisfiamat. Egy óra múlva Vince úgy kelt fel, mintha semmi nem történt volna. Piros volt az arca, mosolygott, meggyógyult.
Azóta megváltozott bennem valami és rájöttem, hogy meg kell ezt osszam más Anyukákkal, Apukákkal, akik hasonló helyzetben vannak, mint én.
„Hogy van mindenre erőd?” – kérdezik sokan, mert tudják, hogy kisfiam mozgáskorlátozott és gégekanült visel. „Imádkozom és Isten áldásokat ad az életünkbe.” – válaszolom. Ekkor kicsit megáll a levegő és nem értik, hogy évek óta nem alszom át az éjszakákat mégis mosoly van a hangomban.
Karli Veronika