Két kezembe tartom Vincét és kutatom a szememmel azt, hogy mit üzen a tekintete. Emeljem és lógassam a felsőtestét, vagy „…várjunk még anya, mindjárt jön a váladék!” – üzeni a gondolata. Várunk. Aztán hirtelen azt súgja: „Ló”! Szélsebesen kilógatom az ágyról a felsőtestét tartva, hogy lógjon a feje a föld irányába. Megrázogatom, várjuk, hogy a váladék feljebb jöjjön. Pár perc után ismét visszacsúsztatom az ágyra oldalfekvésbe. Zörög a váladék és hol hangosabb, ahogy feljebb lökődik, hol halkabb, ahogy visszacsúszik a torkán. Nincs még itt az idő. Indítom újra az inhalálást. Salvus vizet csepegtetek. Az inhaláló maszkjába még erősebb a váladék elakadó hangja. Felerősödik, mint egy trombitába fújt erős levegő. De én még várok újabb tíz percet és nem türelmetlenkedek. Nincs még itt az idő.
Közben cikáznak a gondolataim…
Elindul a múlt filmkockája, amikor egy ilyen váladék elakadt épp, amikor jöttünk haza iskolából évekkel ezelőtt. Fékcsikorgás, padkára felugrat, autó ajtaja kitép, Vincét hátradönt, nyak megemel, AMBU ballon maszkja ráfeszít Vince arcára és pumpál! Lórúgásként vissza kellett lökjem a váladékot, mert az se ki-se be, levegővételt blokkolt. Újabb emlék kattan be. Kórházban Vince arca riadt egy reggeli ébredés után. Nem jön a következő levegővétel. Vészgombot nyomok, ajtón betódul 7-8 ember és már csak azt látom, hogy Vince mellkasát döngölik és a monitor újra ütemesen kezd sípolni. Emlékszem az érzésre, amikor az orvosok közölték, hogy ez így nem maradhat, Vince nem tud köhögni, veszélyes így vele az élet, visszateszik inkább a gégekanült. De aztán mégsem tették…
Emlékeimből újra a váladék erősödő hangja repít vissza a jelenbe. Leállítom az inhalátort, de közben hangosan imádkozom! „Uram, most segíts! Te egy gyógyító Isten vagy! Kérlek add, hogy ez a váladék ki tudjon jönni! Jézus nevében, Ámen!” Vince torkára extra sós vizet spriccelek, nyel egyet, aztán felerősödik még jobban a váladék, formálja a szájával az „L” hangot én pedig már lógatom is és rázom, hogy jöjjön, aminek jönnie kell! Elindul a váladék feljebb, visszabillentem Vincét az ágyba, oldalra döntöm hátát ütögetve. A váladék hirtelen elindul, Vince nyel egyet és csend. Vince mosolyog. „Győztem!”- mondja a boldog és megkönnyebbült tekintete.
Lerogyok az ágy mellé. Testem fáradt a napok óta tartó készenléttől. De észreveszem a belső nyugalmat.
„Békességet hagyok néktek; az én békességemet adom néktek: nem úgy adom én néktek, a mint a világ adja. Ne nyugtalankodjék a ti szívetek, se ne féljen!”
János 14: 27
Az átadás művészetének egy darabkája…
Valóban! Miközben küzdés volt a váladékkal, ráeszmélek így utólag, hogy nem volt bennem félelem. Tettem, amit épp tennem kellett a kezemmel, de a bensőmben átadás volt. Elértem a végéig, szembenéztem az elengedés szőrnyűnek tűnő pillanatával. De utólag azt érzem, hogy közben nem volt bennem a félelem. Isten egy szeletét megtanította most az átadás művészetének.
„Asztalt terítesz nekem az én ellenségeim előtt; elárasztod fejem olajjal; csordultig van a poharam.”
Zsoltárok 23:5
A halál, aminek még a nevét is félünk kiejteni, hirtelen összezsugorodott. Ott ültem Vince ágya szélén fáradt testtel, de egy erős és biztos lélekkel. Isten szeretete kiűzte a félelmet belőlem. Teljes bizonyossággal engedtem át Vincét Őneki, hiszen mindnyájan az Ővé vagyunk, s minden egyes nappal, minden egyes levegővétellel közelebb vagyunk Hozzá! Istenhez megyünk. Ő számolja a napjainkat. Ez még nem az a nap volt, amikor menni kell!
„Esztelen! Amit elvetsz, nem kel életre, míg előbb meg nem hal, és amikor vetsz, nem a leendő testet veted el, hanem csak a magot, talán búzáét vagy valami másét. De Isten olyan testet ad annak, amilyet elhatározott, mégpedig minden egyes magnak a neki megfelelő testet. Nem minden test egyforma, hanem más az embereké, más az állatoké, más a madaraké, és más a halaké. Vannak mennyei testek és vannak földi testek, de más a mennyeiek fényessége, és más a földieké. Más a nap fényessége, más a hold fényessége, és más a csillagok fényessége: mert egyik csillag fényességben különbözik a másik csillagtól. Így van a halottak feltámadása is. Evettetik romlandóságban, feltámasztatik romolhatatlanságban; elvettetik gyalázatban, feltámasztatik dicsőségben; elvettetik erőtlenségben, feltámasztatik erőben.”
1 Korithus 15:36-43
