Újra úton vagyunk. Helyszín a hamburgi repülőtér. Kórházi kontrollon voltunk, gerincrúdállítás és orvosi konzultáció miatt. Cikázok a sok utas között. Külsőleg különbözök a többiektől, mert a gurulós bőrönd helyett kerekesszéket tolok, a márkás ridikül helyett oxigénkoncentrátor fityeg a vállamon, s ha kinyitják a piperémet, ott bizony gégekanülfertőtlenítő port találnak a sok más technikai eszközzel. Hirtelen felismerés nyilall belém: de hol az izzadságszag? Úgy sétálgatok itt, mint aki épp most jött egy olimpiai megmérettetésről és elhozta az összes pálmát, amit lehetett. ‘Enyém a világ!’ érzésem van, de az emberek valami mást láthatnak.

“És Isten békessége, amely minden értelmet felülhalad, meg fogja őrizni szíveteket és gondolataitokat a Krisztus Jézusban.” Pál levele a Filippiekhez 4:7

Izzadságszagból kijutott bőven már eddig is az életünkben. Ilyen helyzet volt az is, amikor öt és fél éve épp Franciaországba tartottunk sűrű hóesésben az autópályán, hogy kisfiúnk megkapja a megfelelő terápiát. Fél éves volt Vince. Lépésben haladtunk a hókotró mögött a dugóban. Nyolc óra autókázás volt mögöttünk, és még vissza lett volna négy óra, ha normál tempóban haladunk. Kemény téli idő volt, de tisztán emlékszem az izzadságszagomra. Az eseményekre sem volt semmilyen ráhatásunk. Jézus akkor még nekem csak egy hittanóráról megmaradt halvány tanítás volt, és ha nagyon szűkölködtem, elhadartam egy ‘Miatyánkot’. Szóval emlékszem, ültem az autóban, a nagy hópelyhektől semmit nem láttam, pedig az autó ablaktörlője hevesen dolgozott. Feltettem magamnak a kérdést: mit keresek itt? Nem vagyok normális, hogy egy ilyen útba belevágok! Visszanézve valóban nem voltunk normálisak. Nem volt nálunk se oxigén, se ambu-ballon, Isten pedig nagyon távolinak tűnt. Pedig ott volt, ott kellett lennie, mert annyira védtelenek voltunk, hogy ha Ő nem tart meg minket, Vince már rég nem élne. Olyan hálás vagyok Istennek, hogy tudhatok arról, hogy ha én nem is keresem Őt, Ő akkor is gondoskodik és fogja a kezem. Aztán persze előbb-utóbb kapcsolatba kerülünk Vele, mert imád velünk lenni és bizonyságokat adni az életünkbe. Nekünk is megtette. Akkor, ott, azon a téli napon/estén összesen 15 órát utaztunk a tervezett 12 óra helyett. Vince nem lett beteg, pedig többször meg kellett állni és ki-be kellett tenni őt az utazás során, mindezt az autóban lévő plusz húsz fok és a kinti mínusz egy-kettő között. Fél évesen, gégekanüllel… Hmmm… Uram, ha valamit a leheleteddel megtartasz, az bizony megmarad!

“Így szól az Úr, megváltód és formálód, anyád méhétől fogva: Én vagyok az Úr, aki mindezt megcselekszem. Egyedül feszítettem ki az egeket, és egymagam tettem szilárddá a földet.” Ézsaiás könyve 44:24

A helyszín újra a hamburgi repülőtér. Cikázok az emberek között, és ismét elcsodálkozom Isten gondoskodásáról, mert megint annyi mindenben megáldott bennünket. Emlékszem, amikor lefoglaltuk ezt a repülőjegyet, kiderült pár nappal később, hogy épp G20 találkozó lesz. A világ nagyhatalmainak vezetői pont ebben a pár napban szervezték meg összejövetelüket Hamburgba. Akkor gondoltam rá, hogy át kellene foglalni a repülőjegyet a mostani robbantgatós-tömegbehajtós világban, de aztán megkértem Jézust, hogy gondoskodjon. Megdöbbentő tapasztalat az, hogy pár km-re tőlünk feldúlják az utcákat, tüzeket gyújtanak és a rendőrség próbál vízágyukkal rendet teremteni, mi meg hamar a kórházba érünk a taxival, mert minden ingázó ember áttette a hamburgi tartózkodását, hisz tudta, hogy le lesz zárva a város a tüntetők és a védelembiztosítás miatt. Aztán amikor megérkeztünk a kórházba, olyan szobát kaptunk, amelynek a kinti folyosója épp a mi ablakunk előtt szélesedett ki egy 30m2-es terasszá, amelyen napernyő és nyugágy is volt. Amikor megláttam, csak mosolyogni tudtam: ‘kórház de luxe’. A vizsgálatokkal, gerincrúd-növeléssel, röntgenekkel, orvosi konzultációkkal, gégekanül nagyobbra cserélésével olyan pikk-pakk végeztünk, hogy még arra is jutott időnk, hogy lesétáljunk az Elba partjára és elmajszoljunk egy fish & chips-et. Hmmm, komolyan, az Elba partján ülve, rácsodálkozva a teherszállító hajókra az összes arra járó ember a parton biztos azt gondolta, hogy épp nyaralunk. És ezen a ponton igazat is adok nekik, hisz Jézus bizony arra hív, hogy örömben legyünk és dúskáljunk a körülöttünk lévő javakban, még ha egy kórházi ágyon is hajtjuk le a fejünket éjszaka.

“Tollaival befedez téged, és szárnya alatt lesz oltalmad. Pajzs és páncél a hűsége. Nem kell félned az éjszakai rettenéstől, sem a repülő nyíltól nappal, sem a dögvésztől, amely a homályban jár, sem pedig a döghaláltól, amely délben pusztít. Ha ezren esnek is el oldalad mellől és tízezren jobb kezed felől, hozzád nem is közelít.” Zsoltárok könyve 91:4-7

Hömpölyög a tömeg a reptéren. Van időm nézni az arcokat. Van, aki megdöbben, mert látja, hogy egy kisfiú élete hajnalán kerekesszékben van. Van, aki közömbösen továbbnéz. Van, aki mosolyog, mert felfedezi Vince arcában a felhőtlen boldogságot, és aztán mélyen a szemembe néz, összemosolygunk és látom, hogy próbálja megfejteni a minket átölelő és oltalmazó harmónia titkát. Jézus tökéletes izzadsággátlóval látott el, és most újra meg is tapasztalhattam ezt. A legutóbbi 12 órás út, amit autóval tettünk meg Hamburgba, szertefoszlott. Nincs már hányinger a hátsó ülésen, nincs már zsibbadás a lábamban, mert nem tudom órákig kinyújtani. Nincs két nap út oda és két nap út vissza, hogy ne fárasszuk le Vincét nagyon. Nincs egy estés összes csomag kipakolás, összes gép beüzemelés és újra elrakás, stb. Utazok, akár egy diadalittas győztes, aki megnyerte az olimpiát, s most frissen zuhanyozva, izzadságszag nélkül, dagadó mellkassal lépdel az edzője mellett, aki nem más, mint Isten!

“Ó, Istenem, milyen drága a te kegyelmed! Szárnyad árnyékában menekülnek az ember fiai. Dúslakodnak házad bőséges javaiban, gyönyörűséged folyóvizéből itatod meg őket. Mert nálad van az élet forrása, a te világosságod által látunk világosságot.” Zsoltárok könyve 36:8-10