Sípol a monitor az intenzív osztály szobájában. Épp elköltöztetik a szomszéd ágyon fekvő hat napos kisbabát, akit tegnap műtöttek. Mindent kigurítanak, hogy sterilizálják. Koccannak a fém görgők mindenhol. Hangos családi nevetés közben az inkubátor készen áll, hogy áthelyezzék. A takarítónéni már suvickol is, szépen körbetakarít bennünket is, közben Vince ágyához csapódik a felmosó, kintről pedig a nővérek hangos kacaja hallatszik. Mindeközben Vince békésen alszik, hosszú órák után most sikerült végre megnyugodnia a sok fájdalomtól, ami a tegnapi mellkasműtétje miatt van. Nézem a monitort, hogy melyik pillanatban ébred fel az ápolónők pakolására vagy a takarítás zajára, hisz épp most aludt el. Kívülről látom az eseményeket, ülök az ágyon és mint egy szimfonikus zenekar, ahogy minden hangszer megszólal, úgy kattan a felmosó fa is a földön, zenélve pittyeg a monitor és közben Vince egy olyan áldott állapotban pihen, melyet ember nem képes saját magától létrehozni.
Rászántuk magunkat Vince mellkasműtétjére, mert a bal tüdeje veszélyben volt, annyira nagy volt a deformitás. Még a hasamban feküdt, amikor a bal keze odaszorult a bordája elé, és mivel nem tudott mozogni, úgy növekedett, hogy egy mélyedés lett a mellkasában. Mostanra ez már annyira mély lett, hogy a gerinc és a borda között nem volt egy centiméter távolság. A műtétet a hamburgi Altona Gyermekkórház elvállalta és két fémet tettek be a bordája alá, hogy növeljék a légzőteret.
Mondanom sem kell, hogy semmi kedvem nem volt az egész úthoz, mivel fél éve végigcsináltuk ezt a folyamatot, akkor a nagyfokú gerincferdülését korrigálták egy mágneses fémrúddal (Magec Rod). Tizenkét óra autóút, aztán két hét kórház, Vince teste tele mindenfajta csővel, éjjel-nappal sípoló gépek, alvás a kórházi ágyon feldagadt lábbal a nap végén, stb. Mit tehet ilyenkor az ember? Átadja magát Istennek és imádkozik, hogy legyen meg az Ő akarata.
Rengeteg ember imádkozott most is Vincéért a mellkasműtétje kapcsán. Tudtam, hogy nehéz menet lesz, de bíztam Isten áldásában és kegyelmében. Már oly sokszor megmutatta az erejét mióta Vince megszületett. Ma pedig már hangosan kacagtam és sírtam egyszerre, mert annyi ajándékot adott, hogy álmomban nem gondoltam volna.
Egy kis ízelítő a műtét alatti és utáni áldásáradatból:
- Vincét betolták a műtőbe, kint várakoztunk már több mint egy órája és tudtuk, hogy még csak az előkészületek zajlanak ilyenkor. Megjött a mellkas-specialista főorvos és odajött hozzánk, hogy adjuk meg a mobilszámunkat, mert ha elkészült, majd felhív minket. Azt mondta nem jó itt várakozni a kanapén több órát és izgulni, menjünk, engedjük ki a gőzt. Belegondoltam, hogy 4 órát végigműt, páciense élet-halál között, és utána mint egy kedves ügyfélszolgálatos felhív bennünket, hogy tájékoztasson, elkészült a szolgáltatás, amit megrendeltünk. Persze az orvos nem műkedvességet színlelt, hanem emberi együttérzés volt benne és nagyon sok szeretet!
- A műtét alatt lehetőségünk volt visszamenni a férjem kórházi szállására, amelyet egy alapítvány működtet. Akkor jártam ott először és elámultam, hogy egy kis szállodát tartanak fent azért, hogy a nehéz műtéteken átesett gyermekek szülei egy kicsit tudjanak pihenni. Úgy is hívják, hogy Oázis. Nem gondoltam volna, hogy amíg a kisfiamat műtik én tudok egy szállodában egy órácskát finom puha ágyban aludni. ALUDNI! Hmmm, hát ez maga volt az áldás!
- Tudtuk, hogy lesznek nehézségek, mivel Vince keringése a legutóbbi gerincműtétnél leállt, és akkor az öt órás műtét elhúzódott 7,5 órásra. Ezúttal olyan kegyelemben részesültünk, hogy 3,5 órás volt a műtét a tervezett négy óra helyett, és Vincének se vért, se oxigént nem kellett kapnia a műtét után. Azt mondta az itteni pulmonológus, hogy ez egyszerűen hihetetlen.
- Az intenzív szimfónia, amivel a bevezetőt kezdtem, annyira harmonikus volt a mai napon, hogy egyszerre nevettem és könnyeztem a boldogságtól. Vince bordáját tegnap eltörték, minden levegővétel egy újabb küzdelem és fájdalom. Kvázi azt érzi, amit egy motorbalesetet szenvedett, összes bordáját eltörő ember érezhet. Ő pedig itt fekszik békésen, körülötte felfordul a kórterem, én hallgatok egy hanganyagot a fülembe tett fülhallgatóval, ülök az ágy végében, és csak rácsodálkozok Isten kegyelmére. Érzem a jelenlétét, és hogy nem hagy el soha.
Még sorolhatnám a sok kis áldást, amelyben részünk volt aznap és azóta, de ezek csak szavak lennének. Isten jelenlétéről nehéz írni, ezt érezni és hinni kell, amit mindenki csak saját maga tud megtenni azáltal, hogy szívből jövő imával Hozzá fordul.
