Ismét az étkezőasztalnál ülünk, több mint egy órája. Vince hosszú percekig tartogatja az ételt a szájában, és minden egyes nyelés egy küzdelem. Újra meg újra átgondolom, hogy mit csinálok rosszul vagy mi az, amiben Vincét kellene még fejleszteni. Belefáradtam a napi háromszor egy órai ücsörgésbe az asztalnál és abba, hogy nem vagyok képes ételt adni a gyermekemnek. Ételt, amely az élet! Ételt, amely édesanyámnak a szeretet! Ételt, amely a gondoskodás gyökere. Anyaként ismét elbuktam. Tehetetlennek érzem magam.

img_4958Sok múltbeli esemény táplálkozik ebből az érzésből, hisz Vince születése után egy évig gyomorszondán volt. Először nővérek cserélték a csövet, amely az orrából egészen a gyomráig elért. Aztán megtanultam lenyomni a csövet én is egy fonendoszkóp segítségével, sok gyomorgörcs és sírás közepette. Most várok, aztán ismét mondom: nyeld le kicsim! Várok. Aztán elmondom Vincének, hogy ha lenyeli a falatot, bekapcsolom a számítógépet. Egy másodperc alatt eltűnik a szájából az étel és egy tökéleteset nyel. Elpattan a húr! Ordibálok, hogy miért van erre szükség. Már rég túllehetnénk a kaján, és játszhatnánk együtt. Vince megijed, sír, csak ül a székében, és nem érti mi a gond. Aztán belém nyilall a gondolat, hogy elkényeztettem. De hogy lehet nevelni egy mozgáskorlátozott gyermeket, akitől nincs mit elvenni, mert az élet már elvette a legnagyobbat: a szabadságát?

Közben készülődünk, kapkodok, hogy el tudjunk időben indulni az oviba. Vincét pakolom a bilisszékre, megmosom a fogát, feladom rá a kabátot és közben kipattan a fejemből a nevelés mikéntje. Akkor tanulunk, ha fáj valami. Isten sem tud minket másként nevelni, csak úgy, hogy elfordítja a fejét és megengedi, hogy saját ostobaságunk által kísértésbe essünk és hadd fájjon, hadd tanuljuk meg a leckét. Ezt fogom én is tenni. Egy fegyverem van: oviba menet nem hallgatjuk Vince kedvenc zenéjét. Elmondom neki, hogy most ez fog következni, és ha az ebédet sem hajlandó szépen megenni, akkor hazafele sem lesz zene, és zuhanyzás közben sem lesz zene, és felkelés után sem lesz zene, egyszerűen addig nem hallgatjuk a Budapest Bárt, amíg szépen nem eszik.

Vincét soha nem kellett fegyelmeznem eddig. Nagyon édes és tüneményes kisgyermek. Állítom, hogy az összes ember közül, akik az életem részei, ő a legboldogabb és legkiegyensúlyozottabb személyiség. Mosolyogva ébred reggel, bármit csinálok türelemmel kivárja, ha fáradt vagyok és nincs erőm beszélni, ő mindig egy kedves tekintettel helyrerak vagy elkezd táncolni a jobb vállával.

img_4959Beérünk az oviba, a szívem romokban, Vincén érzem, hogy most valami eltört benne. Nem sír, csak figyeli az eseményeket. Nem tudom, hogy jól csinálom-e, hisz eleve kiszolgáltatott a helyzete, mindenhová én teszem a kis testét, mindig azt látja, amit én beállítok neki, és most pedig még örömben sem lehet része, mert nem szól a kedvenc zenéje. Az oviba beérve látja a mozgásnevelő, hogy most valami más Vincével. Elmondom neki dióhéjban mi a helyzet, ő pedig gratulál. Sok éve dolgozik a mozgásjavító intézetben, de elmondja, hogy a kisebbséghez tartozom, mert az eleve kiszolgáltatott emberek szülei nem tudják jól nevelni a gyermeküket, ugyanis a sok nehézség közepette erre már nem marad erejük.

“Nem mintha a nélkülözésemre nézve mondanám, mert én megtanultam, hogy megelégedett legyek abban, amiben vagyok. Tudok szűkölködni és tudok bővölködni is, mindig mindenhez hozzászoktam, a jóllakáshoz is, az éhezéshez is, a bővölködéshez is, a szűkölködéshez is. Mindenre van erőm abban, aki engem megerősít.”
Pál Filippi levele 4:11-13

Hmmm… “Mindenre van erőm abban, aki engem megerősít,” imádkozom hát. Vince épp tornázik a mozgásnevelővel, én pedig imatársammal lógok a telefonon és várom Jézus kegyelmét. Két óra sem telik el, és a következők történnek: lehetőséget kapok napközbeni úszásra az intézmény uszodájában (pedig szülőknek csak reggel 8-ig engedélyezett), aztán az élelmezési vezető felajánlja, hogy összehív egy szakértői gárdát, hogy Vince etetési nehézségeit átbeszéljük, a mozgásnevelő pedig arról biztosít, hogy összehoz egy randit az ovi lelkigondozójával, aki már ezer és ezer szülőnek segített az ilyen helyzetekben.

Hányszor megtörtént már velem, hogy kilátástalannak láttam egy helyzetet. Ó Uram, Te tudod! Hányszor meg hányszor megkaptam aztán a Kegyelmedet! Ó Uram, Te tudod! Köszönöm, hogy tudhatok az Igédről, amely a világ teremtése előtt már létezett és hordozza az Életet a mai napig! Sokszor elolvastam már a Zsidókhoz írt leveled 4. fejezet, 12. versét, de csak most értettem meg igazán:
“Mert Isten beszéde élő és ható, és élesebb minden kétélű kardnál, és elhat a szívnek és a léleknek, az ízületeknek és a velőnek megoszlásáig, és megítéli a szív gondolatait és szándékait.”

Észrevetted már, hogy állandóan beszélgetsz magaddal? Most épp ezt beszélgetem magammal: “Mindenre van erőm abban, aki engem megerősít.” Tégy egy próbát te is! Fűszerezd meg Isten gondolataival a sajátjaidat, és meg fogsz lepődni mennyire frissnek és egészségesnek érzed magad testileg és lelkileg is. Újabb etetés jön. Odakészülök Vince mellé, nyújtom neki a falatot és ezt gondolom: “Mindenre van erőm abban, aki engem megerősít.” Vince ütemesen nyeli a falatokat, egyiket a másik után.

Nehézségek jönnek-mennek, egymásnak stafétabotot adva az életemben. Most azonban ismét bölcsebb vagyok valamicskével: jön a megpróbáltatás, és miután felocsúdtam a haragból, önsajnálatból és szomorúságból, kimondok a szívemmel egy igét. Gondolkodok rajta egy kicsit, aztán a Szent Lélek továbbgondolja azt a gondolataim által. Helyreállok, meggyógyulok, és meggyógyul körülöttem mindenki. Ezért van az, hogy Isten tényleges tudást ad a kezünkbe, mert azt mondja, hogy keressük először az Isten országát, és ráadásként minden megadatik majd nekünk. Isten országának pedig a kulcsa maga az Ige! Elfordítom az autókulcsot, elindul az “Átutazók vagyunk itt e Földön…” című Budapest Bár dal, Vince rám mosolyog, indulunk haza az oviból. Útközben elfordítok a szívemben egy másik kulcsot is:

“Tudjátok meg, hogy az Úr csodákat tesz hívével! Meghallgat az Úr, ha hozzá kiáltok. Ha felindultok is, ne vétkezzetek! Gondolkozzatok el fekvőhelyeteken, és csillapodjatok le! Igaz áldozattal áldozzatok, és bízzatok az Úrban!”
Zsoltárok 4: 4-6