“Íme, boldog ember az, akit Isten megdorgál; azért a Mindenható büntetését ne vesd meg! Mert ő megsebez, de be is kötöz, összezúz, de keze meg is gyógyít.”
Jób könyve 5:17-18

Épp gipszelik kisfiam lábát a kórházban. Az oviban ült az ülőkorzettjében a szőnyegen és egy kislány nekiment. Vince nem tudja mozdítani és elhúzni a lábát, nem rugalmas az ízülete, ezért elrepedt a csont. Tartom a gipsz alatti fáslit, hogy ne ugorjon vissza, miközben a meleg gipsztekercset a lábára helyezi egy ápolófiú. Vince könnyeivel küszködik, mert a lábmozgatás nagyon fáj neki. Megköt a gipsz, ráemelem a kerekesszékre Vincét és majdnem leszakad a kezem. Nagyon nehéz! Az viszont jó, hogy emelésnél már egyáltalán nem sír, mert végre rögzítve lett a sérült rész. Hazafelé tartunk, és vezetés közben azon gondolkodom, hogy miért történik ez most velem. Egy hónapja sincs, hogy a reumatológus sokízületi gyulladást diagnosztizált a végtagjaimban. Reggelente a fájdalomtól alig bírok elindulni és megfogni dolgokat, aztán eltelik fél óra és rendbe jön. Orvoshoz azért mentem el, mert egyik nap annyira bedagadt az ujjam, hogy nem bírtam felöltöztetni Vincét, és nagyon megijedtem. Napindító imáim úgy kezdődnek, hogy csak aznap tudjam fájdalom nélkül emelni Vincét, és Isten mindig meg is adja az áldását. Csodálatos! De vajon miért enged meg most egy ilyen helyzetet, hogy az amúgy is gyulladt kezemmel Vince 19 kg-ja mellett még egy gipszet is emelgessek? Aztán, ahogy az lenni szokott, jön az önmarcangolás, kétségbeesés, harag, mert a gipsz két hétig marad.

Befejezem gyorsan az emberi okoskodást, és dúdolni kezdem a Zsoltárok 23-at. “Ha a halál völgyének árnyékában járok is, nem félek, mert velem vagy Uram…” De attól még hamarosan ki kell emelni Vincét a kocsiból. A kezem pedig fájni fog. Na jó… Ebből elég! Eddig is mindig megsegített Jézus, mert Ő hűséges, miért vonom mégis kérdőre… Hát azért, mert azt gondoltam, hogy van nekem elég bajom már így is, nem kerülhetek nagyobba, hisz Istennel járok, Ő nem fogja engedni. Na ez már bizonyosan egy tévút, ki vagyok én, hogy elmondjam Istennek, mit engedhet meg az életemben és mit nem.

“Vesd az Úrra terhedet, és ő gondot visel rólad. Nem engedi sohasem, hogy ingadozzék az igaz.”
Zsoltárok 55:23

Istennel való járásában az ember nagyon is gyarló lehet. Belepillant Isten mérhetetlen irgalmába, kegyelmébe, és csak saját maga jár a fejében. Csak emberi szeretetet tudunk Istennek cserébe adni, amely mindig elvár valamit. Én, Én, Én!!! Pedig a mondatnak úgy kellene kezdődnie, hogy Jézus, Te! Jézus Te tudod, hogy mi a jó nekem. Hallgatok a szavadra és bízom benned, mert ígéretet tettél a megváltásomra! A Biblia tanítást ad arról, hogy a farizeusok viselkedtek így régen, mert azt gondolták, hogy ha ők mindent megtesznek, ami Isten törvényeinek megfelel, akkor azzal meg vannak váltva. Kétezer év eltelt, és az ember nem változott. Ma is farizeusként tudok viselkedni egy szempillantás alatt. Azonban Isten kegyelmes Isten, a Szeretetét nem lehet ledegradálni vallásos cselekedetekre. Nem arra hív, hogy ha minden nap imádkozol és jó cselekedeteket végzel, akkor elkerülnek a bajok. Nem arra hív, hogy ha ápolod lelkiismeretesen és töretlen erővel a beteg gyermekedet, akkor a fogócskában “cilében” vagy és nem foghatnak meg. Egy dolgot szeretne megtanítani a mi Mennyei Atyánk: nyisd meg a szíved az Ő szeretetére, add át neki az irányítást, és bármi is történjék veled, Ő mindig ott lesz és megvált a nehéz helyzetekben. Sőt ezen felül azt is ígéri, hogy ezeken a megpróbáltatásokon keresztül fogod igazán megismerni Őt, mert amikor gyenge mersz lenni, Isten akkor tud igazán erős lenni az életedben.

“Istennél van szabadulásom és dicsőségem; ő az én erős kősziklám, Istennél van menedékem.”
Zsoltárok 62:8

Másnap ismét kórházba autókázunk, megnézik, hogy a gipsz nem nyom-e valamit Vince lábán és átkötözik. Vezetés közben beszélek Istennel, hogy tudom, hogy velem van és segít, de most már segítsen nagyon, mert csak azt látom, hogy egyedül kell majd pakoljam Vincét gipszelt lábbal két héten keresztül. Olyan türelmetlenek vagyunk, nem? Egy napja van Vince lábán a gipsz, és én meg azonnali megoldásokat akarok itt és most. Már megint félek, mert csak azt szajkózom, hogy két hétig emelnem kell és a kezem nem fogja bírni. Nagyon arrogáns tud lenni az ember! Aztán a kórházban szépen átkötözik a gipszet, végigvágják hosszában, hogy a gyulladásnak legyen helye gyógyulni. Az orvos megkegyelmez, és nem tervez végleges gipszet rátenni, hanem kvázi ezt a lábsínként szolgáló gipszet engedi, hogy maradjon két hétig. Így hozzá tudok férni Vince lábához, tudom picit simogatni, masszírozni, hogy ne alakuljon ki vizesedés a merev tartás miatt. A vizsgálat végén pedig közli az orvos, hogy Vince járhat oviba gipsszel is, úgyis a kerekesszékében ül, úgyhogy mehet közösségbe. Halleluja! Dicsőség Istennek! Így megoszlik a rám váró napi pakolás, mert fél napot az óvónő és mozgásnevelő emeli, fél napot meg én. Akkor fifty-fifty jó lesz? – kérdezi Jézus. Tökéletes! – válaszolom, és a hazafele úton hívom imatársamat, hogy egy közös imában hálát adjak minden gondoskodásért!

“Mert minden értetek van, hogy a kegyelem túláradjon, és egyre többen adjanak hálát az Isten dicsőségére. Ezért nem csüggedünk. A mi külső emberünk romlik ugyan, de a belső napról napra megújul. Pillanatnyi könnyű szenvedésünk minden mértéket felülmúló, nagy, örök dicsőséget szerez nekünk, mert nem a láthatókra szegezzük tekintetünket, hanem a láthatatlanokra, mert a láthatók ideig valók, a láthatatlanok pedig örökké valók.”
2 Korinthus 4:15-18

Utószó: Négy napja kapta Vince a gipszet, a kezem ennek ellenére nem fáj. De ha fájna is, az csak a “látható – ideig való” kategória lenne Isten szemében. Ezúttal a gipszbe zárta a kegyelmét nekem, mert ismét meg szerette volna értetni velem emberi nyelven, hogy ami nekem lehetetlen, az Istennel lehetséges.