Fél lábra állok, és forró vizet engedek a lábamra a kórház intenzív osztályának mosdójában. Egyensúlyozok, halkan kuncogok a groteszk, nyakatekert pozíción, és élvezem ahogy megtisztulok az egy négyzetméternyi területre bezsúfolt WC kézmosója segítségével. Isten útjai tényleg kifürkészhetetlenek…
Csütörtök délelőtt hívott a főorvos, hogy délután kettőkor menjünk be a kórházba Vincével alvásterápiára, mert felszabadult egy ágy. Ez azt is jelenti, hogy hivatalosan bekerültünk az Otthoni Lélegeztetési Programba, és otthoni használatra megkapjuk a légzésrásegítő gépet és a köhögtetőgépet. Egy hónapja vettük fel a kapcsolatot a főorvossal, és nagyon támogató volt, csak időt kért, mert hát a várakozási lista mindenhol hosszú. Oviból már nem is mentünk haza, ehelyett célba vettük a SOTE intenzív osztályát. Öt napot töltöttünk bent, Vincének beállították az új légzéstámogató gépet, amit a délutáni és esti alvásoknál használ. Megtanultuk a köhögtető gép modern változatának használatát, és a férjemmel részt vettünk egy oktatáson, ahol az újraélesztést és a vészhelyzetek kezelését mutatták meg specifikusan gégekanüllel élőkre. A részleg, ahová kerültünk felnőtteket fogad kizárólag, de a főorvos kivételt tett. Ismét mi voltunk a kakukktojások. A nővérek hozzánk jöttek be, hogy Vincétől kapjanak egy bájos mosolyt, hogy megsimogathassák sűrű haját, és elcsodálkozzanak a hatalmas szempilláin. Egész nap együtt voltunk egy kórházi szobába zárva, és éjszakánként pedig megengedték, hogy egy beteghordozó ágyon aludjak Vince mellett. Zuhanyzás helyett maradt a WC csapjából való ‘cicamosdás’, mert ez az osztály tényleg arra rendezkedett be, hogy vészhelyzetek esetén gyorsan közbelépjen és stabilizáljon, aztán mindenki átkerüljön valamilyen rehabilitációs részlegre.
Mosom a lábam, egyensúlyozok, a forró víz átjárja az egész bensőmet a talpamon keresztül. Arra gondolok, hogy mennyire hálás vagyok Jézusnak azért, hogy ismét olyan gyorsan közbelépett. Szerdán este fáradtan ágyba dőlve imádkoztam, hogy adjon valami megoldást arra, hogy ne kelljen havonta százezreket fizetni Vince légzéstámogatási gépének bérletéért. Csütörtök délelőtt pedig már jött is a hívás, hogy felszabadult egy ágy a kórházban, zöld lámpát kaptunk. Az jutott eszembe lábmosás közben, hogy ha most látna mondjuk a volt főnököm, vagy valamelyik családtagom, esetleg barátom, biztos azt gondolná, hogy ‘jaj szegény Verocs, már megint mennyi megpróbáltatás éri’. Én pedig féllábon egyensúlyozva a WC-ben azt érzem, hogy én vagyok a világ legkiegyensúlyozottabb anyukája, és minden a helyén van. Tudom, hogy Isten hűséges, és hogy mindig ad vezetést, támogatást. Most pedig ismét abban az érzésben fürdök, hogy élő kapcsolatom lehet Jézussal!
„Nem emberi erőn felüli kísértés esett rajtatok, mert Isten hű, és ő nem hagy titeket feljebb kísérteni, mint elszenvedhetitek, sőt a kísértéssel együtt a kimenekülést is megadja majd, hogy el tudjátok hordozni.”
Pál első levele a Korinthusiakhoz 10:13
Mindig el vagyunk foglalva azzal, hogy jaj miért nem így vagy úgy történt az élet. A dolgaink időzítése és mikéntje folyamatos bosszúságot szül. Tudom, hogy kimerült és fáradt is lehetnék, mert öt napja nem fürödtem rendesen, egy vágódeszka keménységű ágyon fekszem, hajnal ötkor kukát ürítenek, az ablakot nem lehet kinyitni a klíma miatt, és az alvásterápiás gép úgy riaszt hajnal kettőkor, mint egy tűzoltósziréna.
Ehelyett azonban Isten beenged láttatni egy tökéletes tervbe, amelyben az Ő rendje szerint mindennek ott és akkor van a pontos helye, ahogy az megtörténik. Anyukám típusú nővérke fogad első nap, és öt perc után átnyújtja a legtökéletesebb forró teát, amit valaha életemben megihattam. Az orvos, akinek elkészítette elrohant egy műtétre, és otthagyta. A főorvos olyan kedves és szelíd ember, hogy ilyen nagy tudással és ennyi emberséggel az ötéves kórházi ‘bentlakásaim’ alatt még soha nem találkoztam. A nővérek felnőtt ápoláshoz vannak szokva, de Vince egy kis felüdülést hoz számukra, és már alig várják, hogy ha csak két percre is, de befordulhassanak hozzánk egy mosolyra. Eláraszt az a tudat, hogy Isten már nem is Vincén próbál segíteni, hanem ezeken az orvosokon, ápolókon azáltal, hogy megnyitja a szívüket egy gyermeki mosollyal. Aztán már csak azon kapom magam, hogy az egyik ápolónő elsírja magát előttem és azt mondja, hogy nem érti anyaként hogyan lehet ekkora terhet hordozni.
„De aki belenéz a szabadság tökéletes törvényébe, és megmarad mellette, és nem feledékeny hallgató, hanem tevékeny cselekvő, az boldog lesz tetteiben.”
Jakab 1:25
Természetesen nem rózsaszín képet akarok festeni, hisz az öt nap alatt azért Vincének volt sok kellemetlenségben is része. Nem sikerült tűszúrások, gégekanül csere során fájdalmak a méretproblémák miatt, stb. Anyatigrisként így aztán most is szembeszálltam orvosokkal. De azt már megtanultam, hogy Istennek mindennel terve van. A terhekkel és az áldásokkal is! Neki egy tökéletes rendje van, amiből mi csak egy szeletkét láthatunk meg időnként. De amikor elhúzza a függönyt a szemünk előtt akár lábmosás közben is, akkor bepillantást nyerhetünk Isten végtelen és tökéletes Szeretetébe. Ilyenkor tudhatjuk igazán, hogy a helyünkön vagyunk. Ekkor tartalmat nyer az is, amit idős emberek az évek során már csak kötőszóként használnak: Hál’Istennek!
„Mert az Úr szeme körbejár az egész földön, hogy hatalmát megmutassa azoknak, akik teljes szívvel ragaszkodnak hozzá.”
Krónikák második könyve 16:9
Jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok és megterheltettetek és én megnyugosztlak titeket.
Máté 11:28
Sokszor eszembe jut nekem is, hogy hogyan bírjátok, hiszen nekünk „csak” egy gégekanülös kislányunk van, aki nemsokára szabadul, de nektek annyi plusz dologgal kell nap mint nap küzdenetek?! Aztán megnézem a fényképeiteket és nincs kérdés, hogyne bírnátok, hiszen olyan szép gyermek! Okos, eszes és nem utolsósorban jóképű 🙂 Nincs kérdés… Nekünk ők adattak és mi nekik és ez így jó!
Draga Zsofi! Koszonjuk a meleg szavakat! Minden mondatodra: Amen! Olellek:Verka