Korlátozás, félelem, rohanás az ismeretlenbe, hogy lesz ezután…sorolhatnám a gondolatokat, amelyek mindenkinek a szívében megjelentek az elmúlt hónapokban a koronavírus miatt. Azoknak az embereknek, akik valamilyen egészségügyi problémával élnek, a karantén nem most kezdődött. Mondhatod erre, hogy ‘hát láttam én, bizony repültetek összevissza a világba a sok gyógykezelésre, hol itt a korlátozás’? Elárulom: a lelkünkben!

“Ne emlékezzetek a régiekről, ne gondolkodjatok a korábbi dolgokról! Íme, én újat cselekszem. Most készül, hát nem tudjátok még? Igen, utat készítek a pusztában, és folyóvizeket fakasztok a kietlenben.” Ézsaiás 43:18-19

Vincével 2 hónapot töltöttünk kórházban születése után. 3 hét úgy telt, hogy naponta kétszer 1,5 órára láthattam. Ha sürgős műtét volt az intenzív osztályon, akkor az egyik látogatás ebből elmaradt, és csak annyira nyílt ki az ajtó, hogy beadhassam a lefejt anyatejet. 23 nap eltelt úgy, hogy nem érhettem hozzá a fertőzések miatt. 23 napig maszk, védőköpeny. Emlékszem, hogy a kezem érintésének hiányát úgy próbáltam pótolni, hogy Vince fejecskéje mellett énekeltem egyfolytában Halász Judit, Napsugár című dalát az intenzív osztályon. (Évekig nem mertem elmenni a kórház mellett, ahol Vince született, mert az emlékek nagyon felkavartak lelkileg.) Kutakodtunk, kérdezősködtünk, telefonáltunk, kerestük a lehetőségeket a férjemmel minden kihívásra. Emlékszem, Vince még a hasamban volt, és mi már Dévény-gyógytorna kezelésre mentünk, ahol hasonló diagnózissal kezeltek kisgyereket, mint amivel Vincét diagnosztizálták az ultrahangon. Próbáltunk felkészülni az ismeretlenre… Próbáltunk alkalmazkodni a mi személyre szabott karanténunkhoz…

Aztán amikor végre hazajöhettünk a kórházból, azt hittem könnyebb lesz. Nincs az a sok előírás, amit be kell tartani. Én szabom meg a napi teendőket, és persze mindent akkor csinálok majd, amikor én szeretném. Akkor szembesültem igazán életemben először azzal, hogy mi is az a karantén. Minden más lett egy pillanat alatt. Nem aludhattam át az éjszakákat. Folyamatosan őrködtem a gégekanül miatt. Nappal 5 percenként kellett szívni a váladékot a kanülből. Rengeteg fertőtlenítés következett. Sokáig sehová nem tudtunk menni, mert az államilag támogatott eszközök listájában csak olyan szívógép szerepelt, ami akkumulátor nélküli. Aztán persze beszereztük az összes gépet, kikutattunk minden fejlesztési lehetőséget. Évek teltek el. Közben átalakultak a családi ünnepek. Elmaradtak a kiruccanások. Baráti összejöveteleknek esélye sem volt. Bárhová mentünk, mi voltunk a fő produkció! Emlékszem az érzésre, hogy gyerekkoncerten azért izgultam, hogy ne akkor kelljen szívni a váladékot, amikor csend van, hanem a tapsig bírja ki Vince valahogy. Oh, ezer meg ezer korlátozás jelent meg az életünkben, leírni ezeket nagyon sok idő lenne.

Azt mondja Isten, hogy ne emlékezzünk meg arról, ami elmúlt. Azt szeretné, hogy ne keseregjünk, mert a keserűség elveszi a mai nap reménységét. Megkeményíti a szívünket és nem halljuk meg az Ő szavát. Pedig Isten folyamatosan gyógyulást nyújt minden léleknek pusztán az által, hogy itt van velünk és szól!

Kivesz Isten bennünket az élethelyzetünkből? Nem! Minden pillanatban szól hozzánk? Igen! Meghalljuk ezt mindig? Nem! Akkor most miért emlékezgetek a régmúlt eseményeiről, ha az Ő szavára kellene figyelnem? Azért teszem az emlékezést, mert hihetetlen dolog történt a minap. Isten ismét csodát mutatott.

Hol is kezdjem? Egy biztos! Gégekanüllel az élet nagyon más! Emlékszem még arra, amikor remegő kézzel kicseréltem az első gégekanültartó zsineget, mert koszos lett az ételtől, ami ráfolyt. Azt mondták anno a kórházban, hogy hetente menjek vissza kötözésre és ne próbálkozzak itthon kicserélni a zsineget, mert veszélyes. Három nap után már olyan szaga volt az izzadságtól és a kifolyt ételtől, hogy azt mondtam magamnak, nem érdekel. Nem várok egy hetet. Elhatároztam, hogy kétnaponta ki fogom cserélni. (Persze akkor még nem sejtettem, hogy magát a kanült is ki fogom tudni cserélni egyedül egy kis idő múlva.) Szóval ehhez hasonló korlátozások közepette egyszer kigondoltam, hogy Vince a vízben tudna nagyon szabad lenni. Meg kellene ott mozgatni a kis testét, hogy érezze, mit jelent az igazi ellazulás. Persze orvosoknak nem mertem elmondani a tervemet. De nyaranként minden nap elvittem Vincét kismedencézni. Végig fogtam a kis testét. Görcsbe állt a kezem a fél órás vízi torna miatt. Kipróbáltam mindenfajta segédeszközt, amivel biztonsággal a víz felett tarthatom a gégekanült. Egy csepp víz rossz helyen, rossz időben… ne is folytassuk.

Tegnap pedig eljött a csoda! Isten tényleg újat teremtett! Évek teltek el. Vincének tavaly augusztusban kivették a gégekanüljét. Nagyon nehéz napokat éltünk át akkor, mert nem tud köhögni és műtét után elkapott egy fertőzést. Az orvosok azt javasolták, hogy tegyük vissza a gégekanült, mert úgy lenne teljes biztonságban. De mi nem ezt az utat választottuk.

Vince nagyon sokat változott a sok fejlesztésnek és műtétnek köszönhetően. A nyáron sokat voltunk vízben, folyamatosan próbálkoztam, hogy megmutassam neki, milyen a víz alá merülni. 9 év telt el. Tegnap sikerült! Nagy levegőt vett! Nem fogtam be az orrát! Egyedül, csak ő egyedül nagy levegőt vett és 10 másodpercig a víz alatt volt és nézte a víz alatt lebegő játékfiguráit!

Békességes érzés. Nyugalom. Csendes mosoly. Belső örömkiáltás. Hjaj, leírhatatlan…

Most már tudom, hogy Isten arról szól, hogy ne emlékezzek meg az elmúlt dolgokról, ha csak keseregni tudok rajtuk. De ha örömöm van afelett, ami elmúlt és békességem az Ő jelenlétében a mai napon, akkor elértem az úton oda, ahová ténylegesen hív.

“Ma, ha az ő szavát halljátok, ne keményítsétek meg a szíveteket!”
“Mert Isten beszéde élő és ható, és élesebb minden kétélű kardnál, és elhat a szívnek és a léleknek, az ízületeknek és a velőknek megoszlásáig, és megítéli a szív gondolatait és szándékait.” Zsidók 4:7, 12