Sok mindenen volt már alkalmam aggódni kisfiam születése óta. Aggódtam, mert nem kapott levegőt, amikor megszületett… aggódtam, mert születése után 23 napig nem ölelhettem át, és csak egy-egy órára láthattam naponta az intenzív osztály házirendje miatt… aggódtam, mert két hónaposan gégemetszése volt… aggódtam, mert hazamenve a kórházból újra kellett élesztenem… aggódtam, mert nem tudta semmijét mozgatni és nem tudtam, hogy fogjam meg… aggódtam, mert nem tudtam nyugodtan pisilni, mert közben a fülemmel azt hallgattam, hogy a gégekanülbe jut-e levegő… aggódtam, mert ki kellett cseréljem a gyomorszondáját két hetente egy évig… aggódtam, mert éjszaka féltem, hogy elalszom és nem hallom őt…
Tele tudnám írni ezt az oldalt, hogy mennyi mindenért aggódtam már az öt év alatt. Az aggódás fogalmát korábban nem is ismertem. Összehasonlíthatatlan az, amikor az ember azon aggódik, hogy időben elkészül a céges rendezvényre a vállalati újság és hajnal kettőkor az ügynökséggel egyeztet a nyomtatás kapcsán, vagy az, hogy hajnal kettőkor arra riadok, hogy egy váladékdugó van a kisfiam kanüljében és sürgősen ki kell szívjam, mert nem kap levegőt.
Anyukákkal beszélgetve rájöttem, hogy lazábban kell ezt kezeljem, hisz minden Szülő aggódik valami miatt. Próbáltam pozitívan gondolkodni és mantráztam már minden tevékenységem közben, hogy a tudatomat a jóra irányítsam. Ideig-óráig működött. Elvégeztem olyan kurzusokat a várandóság alatt, amelyekre tudatosan kerestem rá, hogy ha majd megszületik Vince, akkor mind a lelkem, mind a testem egészséges maradjon, bármilyen nehéz élethelyzetnek is nézek elébe. Meditáltam, zenét hallgattam, gyógyítókhoz jártam, gyerekgyógytorna kezelésén vettem részt nagy pocakkal és úgy éreztem, nálam a bölcsek köve. Teljesen felkészültem arra, hogy felneveljek egy mozgáskorlátozott gyermeket.
Amikor Vince három éves lehetett, annyira kimerültem a sok izgalomtól és alváshiánytól, hogy már alig álltam a lábamon, azt hittem, nem bírom tovább és megőrülök. Aztán szép szelíden megszólított Isten.
Horvátországba a tengerparti nyaralásra épp hogy csak megérkeztünk, de én már az első nap kiborultam. 35 fok meleg volt, gégekanülös kisfiamat nem tudtam kivinni a szabadba, mert féltem, hogy beszárad a váladék a nagy melegtől meg a tengerparti széltől. Egész nap bent kuksoltunk, izzadtunk. Emlékszem Vince gégekanülje körül a nyakán akkora vízcseppek voltak, mintha épp zuhanyzott volna. Estére elhatároztuk, hogy beindítjuk a klímát, hogy tudjunk aludni. Az előszobában mertük csak bekapcsolni, mert tudtuk, hogy ha a hálószobában is elindítjuk, attól Vince megfázik és kiszárad a gégekanül a hideg levegőtől. Aludtunk egy jót, azonban reggelinél Vince egyre rosszabbul lett. Kibukta az ételt, a váladék dőlt belőle, elfehéredett, elkezdte kapkodni a levegőt, tudtuk, hogy ez egy betegség kezdete, ami csak úgy kezelhető, ha rohanunk a helyi kórházba oxigénért. Annyira kimerült volt reggeli után, hogy csukódtak le a szemei és arra gondoltam, hogy aludjon egyet, aztán irány a kórház, ha felébredt. Lefektettem, és az ágya mellett dühöngtem, sírtam és ordítottam belül, hogy már megint ebben a helyzetben vagyunk. Miért??? Aztán valahogy az jutott eszembe, hogy imádkozni fogok, méghozzá Jézushoz. Ha Ő a Megváltó, akkor neki ez semmiség, hogy meggyógyítsa a fiamat. Hangosan imádkoztam tiszta szívemből, közben Vince aludt. Minden terhet átadtam Neki, mindent elengedtem, hisz nem is tudtam már mibe kapaszkodni. Aztán egy óra múlva Vince felkelt, az arca kipihent, pirospozsgás volt, mosolygott, és azt kérdezte a szemével, hogy megyünk-e játszani? El sem tudtam hinni, hogy ez velünk megtörténik. A tünetek összetéveszthetetlenek voltak, hisz jó pár kórházba-rohanást éltünk át addigra. Biztos voltam abban, hogy csoda történt! Jézus meggyógyította a kisfiamat! Megkértem a férjemet, hogy maradjon egy kicsit Vincével. Kiszaladtam a tengerhez és beleordítottam, hogy köszönöm Uram, hogy megmentettél, tényleg Te vagy a Megváltó!
„szívük felbátorodjék összeforrva szeretetben, és eljussanak a teljes megértés egész gazdagságára: Isten titkának, Krisztusnak ismeretére. Benne van a bölcsesség és ismeret minden kincse elrejtve.” Pál levele a Kolosséiakhoz 2:2-3
Azóta minden megváltozott. Az Aggódó Anyukából egy Bízó Anyuka lett. Mostanra már sok-sok bizonyságot adott Isten a kezünkbe, és ennek gyümölcseként pedig bölcsességet. Hiszem és most már tudom, hogy bármilyen nehézségbe is kerülök, Isten mindig ott van velem, és elhozza számomra a megváltását akkor, amikor elérkezettnek látja az időt. Furcsa erről írni, átélni teljesen más, mindenesetre kész tények bizonyítják az Ő gondoskodását.
Szerzett már nekünk lélegeztetőgépet Karácsony idején, amikor mindenki már csak az ajándékokkal van elfoglalva. Küldött nekünk e-mailt arról, hogy Vince gerincműtétjét támogatja az OEP, pedig még be sem adtuk a kérelmünket. Hazajuttatott a városból biztonságban úgy, hogy a váladékszívógép nem működött, és Vince kanülje tele volt a váladékkal. (Ez utóbbi esetnél hadd tegyek egy kis kitérőt: el szeretném mondani, hogy Isten mennyire hatalmas és végtelen rendezőelvvel bír. Épp az uszodából indultunk volna haza Vincével. Beült hozzánk az autóba egy hölgy, akivel a medencében ismerkedtünk meg, mert megkért, hogy vigyem el egy darabon. Már indítottam volna az autót, de hallottam, hogy ki kell szívjam a váladékot. Megnyomtam a gép kapcsológombját, de semmi nem történt, meg se nyikkant. Elővettem a manuális szívót, elkezdtem pumpálni a kezemmel, de akkora volt a váladék, hogy éreztem, hogy kézi erővel nem tudok olyan szívóerőt produkálni, ami elmozdítja a váladékcsomót a helyéről, mert a kanül falának tapadhatott. Mondtam a vendégünknek, hogy én most imádkozom, mert nem tudok mit tenni, nem működik a gép. Hangosan kértem Jézust, hogy áldjon meg bennünket, kértem a kegyelmét és hogy biztonságban juthassunk haza. Vince kapott levegőt, de folyamatosan hallottam a hangos szörcsögést, ami ilyen váladékcsomónál mélyebb hangon szól és nagyon zavaró tud lenni annak, aki még nem hallott ilyet. Elindultunk, kitettem a hölgyet a megbeszélt helyen, aki becsapva az ajtót köszönetet mondott azért, hogy ma tanulhatott valami nagyon fontosat. Továbbsiettünk, fél óráig tartott haza az út autóval. Figyeltem Vincét, figyeltem az utat, magamban imádkoztam és hazaértünk biztonsággal. Dicsőség Istennek!)
Nem azt állítom, hogy nálam van a csodalámpa, amit ha megdörzsölök, kijön a szellem és teljesíti a kívánságomat. Abban vagyok bizonyos, hogy legyen bármilyen élethelyzet, alakuljon bárhogy is az életünk, Ővele járom az utamat és biztonságban vagyok.
Aggódhatnék sok mindenen ma meg holnap és azután is. A legfrissebb az, hogy vajon Vince öt évesen elkezdhet-e óvodába járni szeptembertől. Már annyira szomjazza a gyermektársaságot! Mozgáskorlátozott gyermekek számára azonban kevés intézmény nyújt megfelelő ellátást. Gégekanüllel sehol nem látnak szívesen bennünket, és megértem az aggodalmukat, mert sokszor kerültem veszélyes helyzetbe. Heteken belül megtudjuk a döntést, de belül a szívemben békesség van, mert tudom, hogy Ő gondoskodik, és nekem nem kell többé aggódnom…
„Semmiért se aggódjatok, hanem imádságban és könyörgésben mindenkor hálaadással tárjátok fel kéréseiteket Isten előtt.” Pál levele a Filippiekhez 4:6
