Nyílik az ajtó.
Odasietek a kórházi ágyhoz. Nézem Vince arcát. Kicsit fehér. Gyöngyözik a homloka. Énekelek. Picit felduzzadt az altatótól a szemhéja. A gerincműtét utáni intenzív ébredező termében vagyunk. Kicserélték a két tartórudat a gerinc mellett. Az egész terem üres. Csak az ügyeletes orvos van még ott rajtunk kívül. Vince értékei rendben vannak, a monitor ütemesen pittyeg. Énekelek. Kap még minimális oxigént, de se váladék, se nyugtalanság. A gép ütemesen pumpálja a szájmaszkjába a levegőt. Énekelek, de kicsit elcsuklik a hangom. A torkomban gombóc. A szívverése magas. Megkérem az orvost, hogy segítsen kicsit oldalra fordítani Vince testét, mivel soha nem alszik a hátán. A pulzus elkezd közelíteni a normál értékhez. Énekelek. Túl van rajta. Nincs semmi vészhelyzet. Nem fulladozik. Nem jön a váladék. Vajon már örülhetek? Énekelek. Fogom a kezét. Az orvos megkérdezi, hogy látok-e valami nem szokványosat Vincén. Még mindig meglepődöm, hogy kikérik a véleményemet… ’Nem’, felelem. ’Minden a legnagyobb rendben.’ Az orvos közli, hogy akkor tíz perc, és mehetünk vissza a normál kórházi szobánkba. Picit mosolyra húzódik a szám. Énekelek. Énekelek. Énekelek.
Ez volt a tizenegyedik műtét.
Amikor legutóbb itt jártunk a hamburgi gyerekklinikán, azzal váltunk el, hogy rendben, ők kivették a gégekanült, de nem tartják biztonságosnak így Vince életét. Saját felelősségre, a papírokat aláírva elengedtek bennünket. Azóta három év telt el. Vince most sem tud köhögni. Vigyázunk rá, mint a hímestojásra. Három év alatt kétszer volt beteg. Persze egy csomó eszköz segíti ezt az életét. Köhögtető gép, inhalátor, BIPAP az éjszakai alváshoz, sókuckó a lépcső alatt, na és persze ezer praktika. Például egy horvát sós spray-t kell spriccelni a szájába, ha akadozna a torkán a váladék. Fekve mindig bal oldalon indítja az alvást, de ha beteg és váladékos, akkor tilos bal oldalra fektetni, csak jobb oldalon közlekedik a levegő biztonsággal. Ha eldugul az orra, akkor salvus vizet kell bespriccelni, mert az mindent kimos. Ha beteg lesz, nem szabad sokat várni vele ülve, le kell fektetni, mert úgy sokkal jobban tudja a levegő feltölteni a tüdejét. Inhalálni nem elég sima gyógyszertári sós vízzel, ott is kizárólag a salvus hoz eredményt, és legalább 15 percig kell inhalálni, hogy a köhögtető gép kihozza a váladékot. És így tovább…
Miért írom le ezeket?
Mert szeretném, ha tudnád, hogy emberileg mindent megteszünk, de ezer és ezer buktatója lehet egy ilyen életnek. Istennek azonban mindig megvan a tökéletes terve! A legutóbbi műtét után elkapott egy fertőzést, és nem bírta a váladékot kinyomni. Eltorlaszolta a levegőáramlást, és csak az orvosok tudtak rajta segíteni. Ez a gerincműtét azért volt mérföldkő Vince számára, mert az első olyan műtét volt, ahol nem volt gégekanül, és a műtét utáni váladék életveszélyt jelenthetett volna számára. Féltem. Sokszor átgondoltam, hogy mi történhet. De, amikor ott voltunk a műtét napján, valahogy elfogott egy biztonság. Azt éreztem, hogy megyünk a szakadék felé, de tudom, hogy nem fogunk lezuhanni. Isten békéje elárasztott. Imádkozni nem voltam képes a műtét előtt, mert össze-vissza cikáztak a gondolataim. De tudtam, hogy sokan imádkoznak értünk. Tudtam, hogy nem az a lényeg, hogy magamra erőltessek egy fohászt, ha nincs is hozzá erőm. Tudtam, hogy legalább ketten, tiszta szívből imádkoznak értünk és az pontosan elég!
“Bizony mondom nektek azt is, hogy ha közületek ketten egyetértenek a földön mindabban, amit kérnek, azt mind megadja nekik az én mennyei Atyám. Mert ahol ketten vagy hárman összegyűlnek az én nevemben, ott vagyok közöttük.”
Máté 18:19-20
Ima ereje
Még másfél hétig a kórház közelében maradtunk a műtét után. Biztosra szerettünk volna menni, mert sok nehézséget megéltünk már. Egyik este, amikor hálát adtam Istennek ismét mindenért, eltörpültek a világ gondjai. Sok mindenért aggódom én is a hétköznapokban, de műtét után mindig letisztul minden. Ismét helyére kerülnek a fontos dolgok, ismét egyensúlyba billen az értékrendszerem. Az Apostolok Cselekedeteinek 19. fejezetét olvastam a hotel szobában éppen, amikor megvilágosodott bennem két dolog:
– Az egyik, hogy Pál Efezusban tanított két éven keresztül egy Tirannosz nevű ember iskolájában. Sokan hallgatták az igét. Volt olyan beteg a környezetükben, aki nem tudott elmenni Pálhoz, annak elvitték Pál levetett kendőjét és azáltal ő is meggyógyult. Ahogy ezt az igét elolvastam, megértettem valamit. Nekünk olyan volt a mások által, értünk elmondott imádság, mint Pál kendője. Nem kellett egy helyszínen lennünk az értünk imádkozó emberekkel, még csak egy időben sem kellett legyünk. A képzeletbeli kendő betakart bennünket, és áldás volt rajtunk. A másokért mondott szívbéli imádságnak hatalmas ereje van!
“Isten pedig nem mindennapi csodákat tett Pál keze által; úgyhogy még levetett kendőit vagy kötényeit is elvitték a betegekhez, és a betegségek eltávoztak tőlük, a gonosz lelkek pedig kimentek belőlük.” ApCsel 19:11-12.
– A másik, amit a Szentlélek világossá tett bennem, hogy a sok aggódás a hétköznapi dolgokon távolra lök Istentől. Ha elégetem a képzeletbeli bálványaimat, aggódásomat úgy, mint a varázslók elégették a saját könyveiket, akkor megerősödik bennem Isten ereje.
“Sokan, akik varázslással foglalkoztak, összehordták könyveiket és mindenki szeme láttára elégették. Amikor kiszámították a könyvek értékét, ötvenezer ezüstpénzre becsülték. Így az Úr ereje által az ige hatalmasan terjedt és megerősödött.” ApCsel 19:19-20
Énekelek…
“A napsugár, ha vidáman ébred
Beköszön az ablakon
Felhőtlen tiszta arccal
Mosolyog az ágyamon
Jó reggelt kívánok – mondja
S nevetve szemembe néz
Gyerünk gyorsan, ugorj az ágyból
Vigyázz, hogy el ne késs
A tükör szélén táncra perdül
Kibontja sok színét
S a szobám falát körbejárja
Szivárványt szórva szét
A porszemek életre kelnek
S levegő felpezseg
S valahogy minden arra vár
Hogy én talpon legyek
Ó, napsugár, ó, napsugár
én szeretlek nagyon
Jöjj el hozzám minden hajnalon
Ó, napsugár, ó, napsugár
én szeretlek nagyon
Olyan jó lenne, ha így kezdődne
Minden új napom…”
Halász Judit
🥰