Összehajtogatom a megszáradt ruhát. Könnyek szöknek szemembe. Kinézek az ablakon. Egy éles fénysugár áttöri magát a sűrű növésű tuja levelei között. Becsukom a szemem és egy pillanatra megpihenek. Élvezem, ahogy a napfény picit melengeti az arcomat. Hálát adok Istennek ezért a pillanatért. Nem kell hirtelen köhögtető gépezzem Vincét. Nem kell hirtelen sós spray-vel bespricceljek a szájába, hogy megelőzzem a váladék megrekedését a torkán. Nem kell hirtelen leálljak a kocsival az útpadkán, hogy ambuballonnal rásegítsek a légzésére. Nem kell hirtelen odaugorjak az ágyához hajnalban, hogy kiöntsem a légzéstámogató gép csövében összegyűlt párásító folyadékot. Nem kell hirtelen semmire reagáljak, csak hajtogatom a ruhát békésen. Csend van. Vince szuszog. A BIPAP gép ütemesen lüktet Vince légzésével együtt. Hajtogatom a ruhát. Béke van. Hajtogatok. Béke van. Hajtogatok. Örömöm van. Pedig csak ruhát hajtogatok.
“Békességet hagyok nektek; az én békességemet adom nektek: nem úgy adom én nektek, amint a világ adja. Ne nyugtalankodjék a ti szívetek, se ne féljen!” János evangéliuma 14:27
Már egy hete itthon vagyunk, mert Vince beteg. Nagyon sok váladéka van, amit nem tud felköhögni. Fáradt vagyok. Kedvtelen. Belém nyilall az érzés, hogy mi lesz velünk. A tél még el sem kezdődött. Odakint tombol a vénasszonyok nyara. Mi meg itt ragadtunk a lakásban.
Egy hete mondtam el egy imát Istennek azért, hogy nem leszek szolga. Szabadságra hív, hát szabad leszek. Nem fogok félni! Félni attól, hogy mikor lesz Vince beteg. Félni attól, hogy mellette leszek-e, amikor jön a váladék és neki nem lesz ereje felköhögni. Imádkoztam hát, hogy ha 365-ször benne van a Bibliában, hogy ”Ne félj!”, akkor én sem fogok félni. Szabadság! Erre hív Isten!
Másnap Vincét gyorsan haza kellett hozzam az iskolából. Megjött a váladék. Féltem ismét. Remegő kézzel elővettem az ambuballont. Rászorítottam az arcára. Befújtam ütemesen a levegőt.
Este belém nyilallt előző napi imám. Eszembe jutott, amit a Zsoltárok 22-ben és 23-ban olvastam. Valóban a nyelvem az ínyemhez tapadt a félelemtől, valóban a halál árnyékának völgyében jártam. Már nem csak szavak voltak többé az igeversek, hanem “hús-vér” élmények.
Amikor kezdett Vince jobban lenni, arra lettem figyelmes, hogy haragszom. Olyan dühös voltam… ennyi az életem? Mikor lesz ennek vége? Nagyon-nagyon kimerült voltam. Fáradt a sok tennivalótól, fáradt a felelősségtől, fáradt a bezártságtól. Imádkoztam, hogy kapjak válaszokat! Imádkoztam, hogy kaphassak frissességet! Imádkoztam, hogy kaphassak bölcsességet! Isten a 2 Korinthus 4. fejezetét küldte:
“Azért nem csüggedünk; sőt ha a mi külső emberünk megromol is, a belső mindazáltal napról-napra újul. Mert a mi pillanatnyi könnyű szenvedésünk igen-igen nagy örök dicsőséget szerez nekünk; mivelhogy nem a láthatókra nézünk, hanem a láthatatlanokra, mert a láthatók ideig valók, a láthatatlanok pedig örökkévalók.” 2 Korinthus 4: 16-18
Azt mondod, ennyi nem elég? A válaszom az, hogy nekem sem! Örömöt, lazaságot, gondtalan életet szeretnék, mint ahogy te is, aki most velem olvasol és velem lázadsz!
Észrevetted, hogy Isten is lázad? Mindent máshogy csinál, mint az ember gondolná. Amikor baj van, mindenki siránkozik, Ő meg azt mondja, hogy mindenkor örüljetek! Amikor valaki segítséget kér, mindenki elfordul, Ő meg a saját fiát áldozza fel a bajbajutottakért. Amikor valaki elfárad, mindenki sajnálkozik, de Isten hatalmas békességet ad a szívbe. Ha az ember dühös, gyakran mindenféle őrültséget művel, Isten pedig hálára tanít! Valószínű ezért mondják az ateisták, hogy az Istenben hívő emberek megőrültek.
Várj! Hallom a kérdésed: Hálát tudtál adni azért, hogy ambuballont kellett rászoríts Vince arcára, hogy levegőt kapjon?
A válaszom: Nem. Még nem. De azért igen, hogy vészhelyzetben erőt adott, hogy segíteni tudjak. Hálás vagyok azért, hogy nem kellett kórházba mennünk. Hálás vagyok azért, hogy megtanítja, hogy legyek lázadó!
Van úgy, hogy kirohanok a lakásból, mert a kertünk egyik szegletébe akarok állni, és érezni akarom a nap sugarának melegségét az arcomon 2 teljes percig, miközben épp reggelit kellene készítenem. Van úgy, hogy bebújok Vincével együtt meztelenül a zuhany alá. Énekelünk, táncolunk, fröcskölünk, és ki sem jövünk egy óráig. Van úgy, hogy hulla fáradtan hajnalban bekapcsolok egy igehirdetést, hogy táplálkozzak az Igével és feltöltődve aludjak vissza. Van úgy, hogy ha este 8-kor elalszik Vince, elszaladok a közeli uszodába egy órácskára, és feltöltődve visszalopózok az álmos, meleg lakásba. Lázadó lettem! Nem vagyok hajlandó azon csámcsogni, hogy mennyire vagyok fáradt, vagy hogy milyen vészhelyzet történt velünk a múltkor. Megkaparintom azokat a pillanatokat, amikben tiszta öröm van, és Istennek hálát adva megköszönöm, hogy erre hív! Olyan örömre, olyan békességre hív, amit a világ nem tud megadni!
“Mert meg vagyok győződve, hogy sem halál, sem élet, sem angyalok, sem fejedelemségek, sem hatalmasságok, sem jelenvalók, sem következendők, sem magasság, sem mélység, sem semmi más teremtmény nem szakaszthat el minket az Istennek szerelmétől, mely vagyon a mi Urunk Jézus Krisztusban.” Róma 8:38-39
