Egyik nap sírva hívott fel egy anyuka a kórházból szondatáplálás kapcsán. Gyermeke nyelési nehézségekkel küzd, kórházba kerültek, és már a gyomorszonda táplálás is szóba került. Vince életének első évét gyomorszondával élte. Egy csövecskét dugtam le az orrán keresztül, a garaton át a gyomráig, és a csövecskébe fecskendeztem a táplálékot. Miután átbeszéltük a technikai részleteket (fecskendővel étel bespriccelése a szájba, Dévény-módszer szájkezelése, stb.) megkérdeztem, hogy imádkozhatunk-e közösen. A válasz igen volt. Egy pillanat alatt a Szentlélek olyan fohászt adott, amely segítségével korábbi kórházi tapasztalataimat beleszőve Isten gondoskodó kezében találtunk magunkat. Az anyuka a kórházban, én egy parkolóban az autóban, de nem volt köztünk sem idő, sem tér, ami elválasztana.

Táplálék. Ugye mennyire fontos? Ha nem jutunk hozzá, egyből jelez a testünk. A lelkünk ugyanígy van! Táplálkozik, de nem mindegy, hogy mivel! A kórházban nagyon könnyen reményvesztettekké válunk, mert látjuk a szenvedést saját magunk életén, és koncentráltan ott vannak még a többiek, akik mind-mind gyógyulásra várnak. A szemünk könnyen csapdába visz bennünket, mert a gonosz láttatja velünk a nehézségeket. De szabad választásunk van! Dönthetünk úgy, hogy másra nézünk! Megtanultam már, hogy ha a kórházban nehézségek jönnek szembe, akkor mindig tegyem őket Jézus gondoskodó karjaiba, aki békét ültet a szívembe, majd a fizikai valóságunkba is elhozza a megoldásokat.

“Pillanatnyi könnyű szenvedésünk minden mértéket felülmúló, nagy, örök dicsőséget szerez nekünk, mert nem a láthatókra szegezzük tekintetünket, hanem a láthatatlanokra, mert a láthatók ideig valók, a láthatatlanok pedig örökké valók.” Pál Korinthusiakhoz írt második levele 4:17-18

Emlékszem Vince németországi gerincműtétjéről jöttünk haza, amikor út közben sajnos Vince nem volt még elég erős, és oxigénre volt szüksége. Így a hazaút során egyből kórházba vittük. Az intenzíven oxigént adagoltak neki, majd egy nap után áttettek minket a belgyógyászatra, hogy Vince erősödjön. Akkor épp Vincének melegpárás inhalálásra lett volna szüksége, mert a német orvosok úgy lélegeztették át, hogy a befújt levegő egy melegvizes párarendszeren ment keresztül. Tudtam, hogy a kórházban a belgyógyászaton nincs ilyen; a kórházi állapotok nagyon kontrasztosak a német és a magyar helyzet között. Imádkoztam Istenhez este, hogy adjon valami megoldást, mert Vincének szüksége van meleg párára. A gonosz persze jól felkészülten mindent bevetett, hogy a szemem lássa a nehézségeket. Az oxigénreduktor például kiesett az omladozó falból, amikor be akartam indítani. Az osztályon csak hidegpárás gépet tudtak adni. Zuhanyozni csak úgy tudtam, ha bekéredzkedtem egy szomszédos kórterembe, mert a folyosón nem volt központi zuhany. Elkezdtek adagolni egy antibiotikumot, amely szedése minimum tíz nap, és már december közepe volt, tehát az otthon karácsonyozás is kérdésessé vált. A kórházi ételtől ételmérgezést kaptam, felment a lázam és hasmenésem volt. Akkorra már Németországban túl voltunk egy 7,5 órás gerincműtéten, több napi kórházi tartózkodáson, egy havi albérleti léten, amire azért volt szükség, hogy az ottani kórházhoz közel legyünk, ha a nagy műtét után adódna valami, de Vince végig gyenge volt, így feküdt ott is.

Szóval nehézségek adódtak bőven, de tudatosan nem arra figyeltem, amit láttam, mert tudtam, hogy akkor reménytelenséget és halál érzést fogok kapni. Imádkoztam tehát, és kértem a barátokat is, hogy tegyék ezt. Aztán egyik hajnalban, amikor forgattam Vincét, eszembe jutott, hogy ha megmelegítem a sós vizet, akkor az inhalátor meleg párát fog adni. Kócosan, pizsamában kibotorkáltam a mikróig a folyosó végére, hogy akcióba lendüljek. Visszafelé megállított egy nővérke, és elmondtam neki a tervemet. Elmondta, hogy van egy gépük, amit egy hete kaptak, az tud meleg párát, de senkinek soha nem kellett ilyen, és ezért nincs is beüzemelve, és tulajdonképpen senki sem érti, hogy miért került ide az osztályra. Hajnal fél három környékén már a gépet próbáltuk beindítani közösen, de sajnos nem sikerült. Reggel aztán jött olyan nővérke, aki részt vett a gép működési képzésén, és délelőtt már hálával telt szívvel néztem, ahogy megy be Vincének a gégekanüljén keresztül a meleg pára.
El tudjátok képzelni, hogy mennyire kimerült voltam? Ülök a fotelágyon, imádkozom, semmi erőm, Isten igéjén gondolkodom, és egy fal választ el attól a géptől, amiért fohászkodom. Mennyei Atyám, köszönöm a Te gondoskodásodat!

“Az asszony is szomorú, amikor szül, mert eljött az órája, de amikor megszülte gyermekét, többé nem emlékezik gyötrelmeire az öröm miatt, hogy ember született a világra. Hasonlóképpen ti is most szomorúságban vagytok, de ha majd ismét meglátlak titeket, örülni fog a szívetek, és örömötöket senki sem veszi el tőletek. És azon a napon nem kérdeztek engem semmiről. Bizony, bizony mondom nektek, hogy amit csak kérni fogtok az Atyától az én nevemben, megadja nektek. Mostanáig semmit sem kértetek az Atyától az én nevemben, kérjétek, és megkapjátok, hogy a ti örömötök teljes legyen.” János evangéliuma 16:21-24

Sokszor imádkozom anyukákkal és azon kapom magam, hogy nem kell ahhoz kórházban lennünk, hogy ennyire reményvesztettek legyünk. A mindennapi élet szolgáltat okot erre bőven! De nem mindegy, hogy a lelkemet mivel táplálom. Nem mindegy, hogy milyen szavakat engedek be a fülemen keresztül, amelyeket mások mondanak nekem, milyen filmet, videoklipet vagy Facebook bejegyzést nézek meg, stb. Fontos, hogy az érzékszerveink kapuját lakattal őrizzük, és csak akkor nyissuk ki, ha igazi táplálék van a lelkünk számára, amelyből erősödhet.

Imádkoztam egyik nap imatársammal, és kaptunk egy igét, amely összefoglalja azt, hogy mennyire könnyen megmérgezzük a lelkünket. Nem kell kórházba mennünk, elég csak otthon készíteni az ebédet, amíg gyermekünk az óvodában van, és egy röpke percre belenézni a Facebook-ba, és megnézni mások boldog fotóit. De ugyanígy előfordulhat velünk a munkahelyen is, ha kávézunk egyet a kollégánkkal és közben azt halljuk, hogy a másik épp milyen szép utazáson van túl, és mennyi élménnyel tért haza. Ezek a pillanatok mind pontosan megszerkesztett támadások a gonosztól, és csak az a céljuk, hogy egyet mondjanak: nekem is jár az a felhőtlen boldogság, amit a másik ember megtapasztal! A kórházban meg különösen ezt kapjuk intravénásan. Az egy reményteli gondolat a fejemben az, hogy csak egyszer kerüljünk ki innen és vehessem meg már a gyermekemnek a lufit május elsején. A gonosz csak sémákban tud gondolkodni, pontos terve van arra, hogy mi az, ami megnehezíti egy Apuka életét, egy egyedülálló nő mindennapjait, stb. Anyukák, akiknek a gyermekük teljesen egészséges és olvassák az írásaimat, sokszor ugyanazon nehézségekről számolnak be, mint amiket én átélek. Egyedül a szereplők és a színházi díszlet más, de az érzés ugyanaz! Miért épp velem történik? Miért nem jár nekem egy kis boldogság?

A válasz egyszerű: a lelkünket megfelelő táplálékkal kell ellátni. Fontos, hogy arra nézzünk, ami a teljes igazságot hordozza! Ha nehézségeken megyünk is keresztül, ne engedjük, hogy a szemünk becsapjon! Isten igéjében élet van és általa bölcsességet kapunk! Kitisztíthatjuk a gondolatainkat úgy, hogy elolvasunk egy igét és elmélkedünk rajta napközben. Ha nem vesszük magunkhoz ezt a táplálékot, akkor elvisz minket az élet mindenféle vágya, amelyet soha nem tudunk kielégíteni.

Íme az ige, amelyet kaptunk Istentől imapartneremmel legutóbb. Olvasása közben barátnőm megjegyezte, hogy ‘te Verocs, ez az ige az internetről szól, Isten több mint kétezer éve látta ezt és megírta nekünk.’ Természetesen imádom én is az internetet, könnyebbé teszi az életünket, és hálás vagyok érte! Viszont fontos, hogy válogassunk a témák között, mert a lelkünk csak az életet adó tartalmakkal tud táplálkozni a szemünkön keresztül…

„Azt pe­dig tudd meg, hogy az utol­só na­pok­ban ne­héz idők jön­nek. Mert az em­be­rek ma­gu­kat sze­re­tők, pénz­só­vá­rak lesz­nek, kér­ke­dők, ke­vé­lyek, ká­rom­ko­dók, szü­le­ik iránt en­ge­det­le­nek, há­lát­la­nok, szent­ség­te­le­nek, szív­te­le­nek, kér­lel­he­tet­le­nek, rá­gal­ma­zók, mér­ték­te­le­nek, fék­te­le­nek, a jó­nak nem ked­ve­lői, áru­lók, vak­me­rők, fel­fu­val­ko­dot­tak, in­kább a gyö­nyör­nek, mint Is­ten­nek sze­re­tői. Ezek­nél meg­van ugyan a ke­gyes­ség lát­sza­ta, de meg­ta­gad­ják an­nak ere­jét. Ke­rüld őket! Mert kö­zü­lük va­lók azok, akik be­to­la­kod­nak a há­zak­ba, és fog­lyul ej­tik a bű­nök­kel ter­helt és sok­fé­le vágy­tól űzött asszony­ká­kat, akik min­dig ta­nul­nak, de az igaz­ság meg­is­me­ré­sé­re so­ha­sem tud­nak el­jut­ni.” Pál második levele Timótheushoz 3:1-6