imageImádkozom… Imádkozom, hogy Vincének kikerüljön a gégekanül, és az orrán/száján tudjon levegőt venni. Imádkozom, hogy tudjon önállóan ülni. Imádkozom… Imádkozom, hogy tanuljon meg beszélni. Imádkozom, hogy tudjon állni, és tanuljon meg járni. Imádkozom, hogy tudjon önállóan enni. Imádkozom… Imádkozom, hogy vehessünk neki egy kerekesszéket, amivel már nem csak a lakásban közlekedhet. Imádkozom, hogy legyen egy közösség szeptemberben, amely befogadja őt, és tanulhat tőlük. Imádkozom… Imádkozom, hogy ne fájjon a lábam, karom, derekam, hogy tudjam őt emelni. Imádkozom, hogy esténként halljam meg a rezdülését, ha fel kell kelni hozzá megfordítani vagy váladékot szívni. Imádkozom, hogy biztonságos utunk legyen, amikor kocsiba ülünk, és ne kelljen percenként szívni a váladékot vezetés közben. Imádkozom…

„Semmiért se aggódjatok, hanem imádságban és könyörgésben mindenkor hálaadással tárjátok fel kéréseiteket Isten előtt; és Isten békessége, mely minden értelmet meghalad, meg fogja őrizni szíveteket és gondolataitokat a Krisztus Jézusban.”
Pál levele a Filippiekhez 4:6-7

Van már egy közgazdász diplomám, de most egy egyetemi ötéves képzést kaptam az ’Így működik az élet!’ tantárgy elméletéből és gyakorlatából egyaránt. Isten volt a tanítóm, és a képzettség, ami a képzeletbeli bőrkötéses bizonyítványban szerepel: Imaharcos.

imageEmlékszem, két éve éltünk már Franciaországban Vince gyógykezelése kapcsán, amikor a következő történt: téli este volt, épp vacsoráztunk Vincével. Monoton ütemben adtam neki kanállal az ételt, miközben ő épp az egyik kedvenc meséjét nézte. Megvolt most is a ritmus: egy kanál, egy korty, egy szívás, egy kanál, egy korty, egy szívás. A mese hangja mellett arra lettem figyelmes, hogy a gégekanülből egy távoli mély dörmögő hang is megszólalt. Elkezdtem izgulni, tudtam, hogy ez egy nagyobb váladékcsomó lehet, ami épp elkezd kifelé mozogni a gégekanül csöve felé. A ritmus felborult, mert egy kanálnyi étel után több szívás jött, aztán korty, aztán több szívás. A leszívókatétert elkezdtem minden irányba mozgatni szívás közben, hátha elcsípem a váladékcsomó szélét, és akkor ki tudom rántani egyben. Aztán a hang egyre hangosabb lett és mélyebb; felgyorsultak az események. Vince légzése elakadt. A levegő se ki, se be nem ment. Próbáltam még szívni, de mindhiába. Kikaptam az etetőszékből, lefektettem a kanapéra, remegő kézzel elővettem a gégekanülcserélő-szettet és közben hangosan mondtam a ’Mi Atyánk’-at. Nem jártam még tudatosan Istennel, de tudtam, hogy emberileg semmi esélyem. Egyedül voltam a lakásban, az egész lakótömbben pedig két család volt még rajtunk kívül, egy francia és egy olasz. Egyik sem beszélt angolul. Mire hívtam volna telefonon a gyógytornászt, vagy kocsiba tettem volna Vincét, hogy eljussunk a kórházig, már késő lett volna. Soha előtte nem kellett még otthon gégekanült cserélnem. Soha nem tanítottak meg rá, mert amikor ki kellett cserélni higiéniai okokból, mindig kórházba mentünk, és az orvosok cserélték ki.
Hangosan mondtam az imát, remegett a kezem, Vince szeme segítségért kiáltott. Elvágtam a kanültartó zsineget, kikaptam a gégekanült. Egy csomó váladék ömlött ki a nyakán lévő nyíláson. Odaszívtam a géppel, hogy legyen hely az új gégekanülnek visszabújni a lyukon, és betettem a steril kanült. Vince tekintete megnyugodott, azt üzente, hogy minden rendben Anya! Rögzítettem a nyakához a zsinórral a gégekanült, de alig bírtam befűzni a lyukba a zsineget, mert addigra fogtam fel, hogy mi történt, és már nagyon remegett a kezem. Hálát adtam Istennek a segítségért, és könnyezve átöleltem Vincét.

Három éve történt ez az eset. Nem is értem, hogy utána miért nem kerestem Isten társaságát. Sok könyvet bújtam, mindig is imádtam olvasni a szellemi világgal foglalkozó ezoterikus történeteket vagy tanítók különböző összegzéseit. A Bibliát csak egy éve vettem a kezembe, és tudatosan imádkozni is ekkor kezdtem el, mert Isten ismét megmentette a kisfiamat egy vészhelyzetben. Ekkor lettem csak utolsó éves az ’Imaharcos Egyetemen’. Azóta Isten sok bizonyságot tett az életünkben, és nem múlik el úgy nap, hogy ne beszélgetnénk mi ketten, Jézus és én. A gégekanül cseréket is közösen csináljuk. Hetente átlagosan egyszer kell kicserélni, de ha Vince beteg, akkor akár kétnaponta is megteszem, hogy a baktériumok ne szaporodjanak el. Imádkozom minden egyes kivétel előtt, és kérem Isten védelmét. Imádkozom…

„Szenved-e valaki közöttetek? Imádkozzék! Öröme van-e valakinek? Énekeljen dicséretet! Beteg-e valaki közöttetek? Hívassa magához a gyülekezet véneit, hogy imádkozzanak érte, és kenjék meg olajjal az Úr nevében. És a hitből fakadó imádság megszabadítja a szenvedőt, az Úr felsegíti őt, sőt ha bűnt követett is el, bocsánatot nyer. Valljátok meg azért egymásnak bűneiteket, és imádkozzatok egymásért, hogy meggyógyuljatok. Nagy az ereje az igaz ember buzgó könyörgésének.”
Jakab levele 5:13-16

Technikai kiegészítés: Nekem az élet tanította meg hogyan kell elvégezni egy gégekanül cserét. Megjártuk már az olasz, francia és német kórházakat, ott az a szokás, hogy amikor egy kisgyermeknél betesznek egy gégekanült, a szülők csak akkor mehetnek vele haza a kórházból, ha már egyedül is biztonsággal ki tudják cserélni. Ha él a közeledben gégekanüllel élő ember, hasznos lehet, ha Te is megtanulod, mi ennek a módja. Készítettem erről egy kis videót, itt találod: http://anyaujratoltve.hu/gegekanul-tisztitas-es-csere/