Az utóbbi években azon kaptam magam, hogy egy társaságban már nem én viszem a beszélgetés fonalát, mint korábban, hanem én lettem a csendes szemlélődő. Azt hittem, hogy ez a depresszió egyik jele. Sokszor megkérdőjeleztem a hozzáállásomat, és azt boncolgattam, hogy érdektelen lettem, túlságosan lefoglal Vince gyógyulásának gondolata. Isten azonban erre a kérdésemre is választ adott: egyszerűen nem szeretek már hiábavalóságokról beszélgetni, és elismételni másoknak ugyanazt a lemezt. Egyszerűen nincs jó érzésem a beszélgetések után, mert nem a lényeges dolgokról van szó. A Bibliában nagyon világosan fogalmaz Isten arról, hogy mi is történik, amikor hiábavalóságokat beszélünk:

„A nyelv is tűz, a gonoszság világa. A nyelv tagjaink között olyan, amely beszennyezi az egész testet, lángba borítja egész életünket és maga is lángba borul a gyehennától.”
Jakab levele 3:6

Anyukákkal imádkozva azonban azon kapom magam, hogy megered a nyelvem. Kérem Jézust a terheink átvállalására, és az ima végeztével örömöm teljes, és hálát érzek mindenért! Ezek a szavak azok, amelyek nem tűnnek hiábavalóságnak, mert egyszerűen az ima által igazságot és életet hordoznak. Pár nap elteltével pedig ténylegesen megtörténik a gyógyítás. Isten egyedül az, aki gyógyítani tudja a lelkünket, elménket és testünket.

img_4875Amikor Vince megszületett, sok mindent közöltek velünk az orvosok. Az egyik mondat még ma is élesen cseng a fülemben: soha nem fog tudni ülni Vince!

Múlt héten alkudtam egyet az egyik kezelő központban egy kör alakú szivacspárnára, mert a gyógytornász Vincét ráültette, és önállóan tudott rajta ülni perceken keresztül. Hosszú évek munkája van abban az áldásban, hogy a hétvégén gyönyörködhettem Vince önálló ülésében, és hálás is vagyok a gyógytornászokért, orvosokért, ápolókért, segítőkért, és minden olyan intézményért, amely foglalkozott Vincével. Legfőképp pedig Istennek vagyok hálás, hogy ezeket az embereket az életünk részévé tette!

Az orvos, aki Vince születésekor közölte, hogy Vince nem fog ülni soha, megmérgezett engem. Nem haragszom rá, egyszerűen közölte a tényeket, amik orvosilag egy irányba mutattak. Isten azonban sokkal hatalmasabb annál, minthogy csak egy egyirányú utcát adjon nekünk. Bármikor képes és elvisz bennünket egy olyan többsávos sugárútra, amelynek a vége egy hegycsúcs, amiről tisztán és világosan látunk mindent magunk körül.

img_4950Hétvégén minket is leültetett erre a hegycsúcsra, és a következő látkép tárult elénk: Vince önállóan tudott ülni abban a babzsák  fotelben, amelyben eddig mindig csak hátradőlt és elfeküdt. Három éve vásároltuk neki ezt a fotelt, mert egy ugyanilyen szindrómával rendelkező kislány két évesen ebben tudott megülni először önállóan.

Szeretnél szétnézni a hegycsúcsról? Imádkozz!

Hogy néz ki ez a rohanó mindennapokban? Ha valami sérelem ér bennünket, már tárcsázzuk is a legjobb barátnőnk számát, és elpanaszoljuk neki a búnkat, bajunkat. De vajon miért nem ismerjük fel a csavart ebben? Ugyanaz a lemez forog évekig-évekig-évekig. Lassan hat éve hallottam a mondatot, hogy nem fog önállóan ülni a kisfiam, és újra meg újra meghallgattam ezt az ócska régi számot, sőt el is meséltem másoknak, újra és újra és újra. Aztán amikor befogadtam Jézust a szívembe, kidobtam ezt a régi lemezt, és megkértem DJ GOD-ot, hogy keverjen nekem valami tempósabb, vidám számot.

Imádkoztam azért, hogy Isten mutassa meg, hogy kell imádkozni, hogy kell örömmel viselni a nehézségeket! Ezt az igét küldte:

„Éjféltájban pedig Pál és Szilász imádkozott, és énekkel dicsőítette Istent. A foglyok pedig hallgatták őket. És hirtelen nagy földrengés támadt, úgyannyira, hogy megrendültek a börtön alapjai, és azonnal kinyílt minden ajtó, és a bilincsek mindenkiről leestek.”
Apostolok cselekedetei 16:25-26

Elgondolkodtam ezen. Fájdalmai vannak Pálnak a veréstől, és mi az első, amit csinál éjszaka a börtönben? Énekel és imádkozik! Ó, hányszor éreztem már magam fáradtnak, kimerültnek és reményvesztettnek… Hát nem volt kedvem énekelni, az biztos! Viszont, amint az érzelmeken túljutottam, felhívtam a barátnőmet.

Mostanra már eljutottunk oda a legjobb barátnőmmel, hogy nem a panaszkodással kezdjük, hanem rögtön egy imával, mert már felismertük, hogy egyedül ez az, ami működik az életünkben. Sokszor megkoronázzuk az imát egy-egy dallal, és csak röhögünk, hogy a telefonban nem lehet egyszerre énekelni, mert csúszik a hang. Persze ha ima után még nem kell rohanni vissza a családi életünkhöz, akkor beszélgetünk még, de a beszélgetéseink arról szólnak, hogy megosztjuk egymással az ima hatására bekövetkezett áldásainkat és új felismeréseinket.

Házi feladat: tégy egy próbát! Hívd fel a barátnődet, vagy ha férfi vagy, akkor a legjobb haverodat, és imádkozzatok együtt egy kicsit Jézus nevében. Semmi magasztosra nem vágyik Isten, csak arra, hogy a szívedben lévő kéréseket kitárd felé. Lehet esetlen, ötszavas, tűzijáték nélküli az az ima, de jöjjön a szívedből, és fontos, hogy Jézus legyen a címzett! Egy éve tettem az első ima-próbát amikor Vincével futni kellett volna a kórházba, és Jézus meggyógyította.

Mire vársz? Mire vágysz? Csacsogás és dumálás helyett inkább mondj egy imát!